Két éve a Sanyi jelzett, hogy jön egy francia post black anyag, amit lehet le kéne hallgassak, mert valószínű, hogy tetszene. Nos, azóta többször is bebizonyosodott, hogy a főszerkesztőnk promó CD elosztóközpontként elég jó százalékban tudja kitalálni, hogy melyik firkásznak mi vág az ízlése közepébe. Az a lemez, vagyis a The Great Old Ones debüt kiadványa, az Al Azif az év lemeze lett nálam. Nagyon sokat hallgattam, még interjút is csináltam velük. Aztán teltek – múltak a hónapok, és azon kezdtem el gondolkodni, hogy egy ilyen erős kezdésben benne van annak a veszélye, hogy a folytatás csak gyengébb lehet. Kijelenthetem, hogy ez esetben ez egyáltalán nincs így. A csapat jelen anyagával nemhogy hozta az Al Azif szintjét, hanem rá is dobott egy lapáttal.
A kezdő dalban Léo Isnard ütős meglepő jazzes dobtémákat hoz… Már két éve is hallható volt, hogy a hangszer mestere, ezen elemekkel viszont tényleg bizonyít, és beáll az alulértékelt zenészek sorába. Hamar megérkeznek az effektelt gitárok, a lebegős – atmoszférikus hangulat egyébként, tehát a csapat kábé ott folytatja, ahol két éve abbahagyta. A hat percnél induló magas gitárjáték felnyitja az ember bőrét, kihasítja a lelkét, valami elementális.
Ezután jön a The Elder Things finom lágy kezdése, hogy utána éles váltásként finoman kidolgozott harmóniák építsenek tribünt az üvöltés alá. Oldboy hiányolta ebből a zenéből a kidolgozott énektémákat, holott szerintem ez az artikulátlan karattyolás, ami eleve alulkevert, és a zene hangsúlytalan része, nagyban előtérben hagyja a szőnyegezésre felhasznált hathúrosokat. A dal végét az elején is bevetett akkordok vezetik ki, ezzel keretbe téve azt.
Az Awakening második perce után megint csak álló harmóniák jönnek, aminek létrehozásában igazából a basszusgitárosoknak szokott legnagyobb szerep jutni, csak ezt a kutya nem veszi észre. És ehhez bizony megint csak az kell, hogy ne a technika legyen a mániája egy zenésznek, hanem a hangokkal való ügyes babrálás. Nem hátrány a technika, viszont egy egyszerű elemekből felépített okos mű mindig nagyobb csodálatot váltott ki belőlem, mint a kiprecírozott dolgok (ugyanis az ötlet eredetiségének ilyenkor meg kell lennie – nem lehet azt átlátszó módon virgatengerekkel kiváltani – lásd jó néhány progmetál nagyonintellekt majomkodás). De értem ez alatt mondjuk a mérnöki felépítményeket is, helyére téve a reneszánszt, mint szintén érdekes és értékelendő irányzatot – pedig az túldíszített.
Jön egy instru tétel hét és fél percben, ami azért bátor húzás, de veszik szépen az akadályt Benjaminék. Sodor, lüktet, elüt, kivasal a The Ascend, majd elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami megkoronázza a korongot. Felteszi a pontot az Í-re.
Behind The Mountains. Nem is megyek bele a kielemzésébe. Hallani kell. Nem tudom elmondani szavakkal, hogy mit érzek a hallgatása közben.
Volt egy olyan félelmem is, hogy szembesül a csapat az első lemez elnagyolt hangzásával, és megpróbálják azt kijavítani. Ez sem történt meg szerencsére. A TGOO-nál ezek szerint védjeggyé válik az ósdi, recsegős akusztika. Amin viszont javítottak – és ezt azért nem bánom – az a dobhangzás. Most már kihallani szinte mindent. A hibás elemeket a zenében, a hibákat a keverésben mindet úgy lehet megélni, mint a világ azon dolgait, amik szembesítenek minket azzal, hogy Isten nem teremtett egyeneseket. A természetben is jóformán minden girbegurba, alig találunk egyeneseket vagy derékszögeket. A zenész keze sem tökéletes, hibázik, az agya sem óramű, hibázik.
Egyszerű receptek vonulnak itt fel, egyszerűen zsigerből érzik a gallok, hogy mely hangok teszik az idegrendszerünkkel azokat a dolgokat, amitől nem tudjuk nem hallgatni egyfolytában a Tekeli-li-t. Maradt az eszköztárban a bátran használt zengető, és visszhangeffektek tengere srófolásként. Szokták ilyenkor mondani, hogy olcsó trükkök ezek, azonban akkor miért nem teremnek ezek az esszenciák gombamód?Mi hibát lehet itt találni…? Találok. Hazudnék, ha azt mondanám nem, bár ízlés dolga a téma… A ritmusgitárok időnként csúnyán középen maradnak. A gitároknak nem árt, ha tere van, vagyis szép sztereó az összkép…
Úgy érzem, ez a banda örökre beég a tudatomba, amikor a kedvenc zenéimet kell soroljam, már csak ezt a két lemezt alapul véve. Tudom jól, hogy egy együttes életében a harmadik lemez a legfontosabb, elképzelhetik, mennyire várom azt.
Csont nélküli tizes, hatalmas tizes!
Tessék, aki szeretné meghallgatni. A brit Metal Hammer elérhetővé tette két héttel a megjelenés előtt.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.