Kezdésnek azt hiszem nincs rá szükség, hogy teljesen felesleges köröket fussunk a lengyel death metal minőségét illetően. Hiszen évről évrefolyamatosan ott vannak a nemzetközi mezőnyben. – Gondoljunk csak bele, hogy egy Vader, Hate, Behemoth, Decapitated, Trauma minőségű zenekarokkal ez nem is olyan nehéz.
Talán ezért is érzi úgy az ember, hogy kissé kilóg a lóláb, fenti zenekar kapcsolatban. – Igaz, hogy 1988-ban alakult, és olyan klasszikusnak számító zenekarokkal kezdte el építeni a kelet-európai metal színteret, mint a Piotr „Peter” Wiwczarek vezette Vader vagy a Wolf Spider – ami „természetesen” 12! év hallgatás szintén újra aktív.
No, de térjünk vissza az Aggressor-ra. Szóval, itt van .jpg)
egy őskövületnek számító zenekar, amely immár a harmadik egészestés albumukkal jelentkezik. Az általuk játszott stílus pedig amolyan 80-as évekbeli death metal, természetesen kipolírozva. – Ahogyan az már lassan hosszú évtizedek óta el is várható a polákoktól. Ráadásul olyan dobbal, hogy egy önként jelentkező kritikus, dobtanár stb. most már tényleg írhatna egy jó pár oldalas esszét az alábbi címmel: „Fejezetek a lengyelországi blast beat korszakából a kései 80-as évektől napjainkig”.
Az Aggressor hatásait felesleges mélyen szántó gondolatok tucatjaival kivesézni, hiszen a zenekar által játszott halálmetál alapját jobbára a thrash elemek széleskörű használata jellemzi. Szerencsére a néhol kissé patinás és kopott megoldások nem zavarják annyira a hallgatót, mert a zenekar egyfajta káoszban fogant, s ezt messzemenőkig rá is zúdítja a mezei hallgatóra. – A szövegvilág pedig nem is táplálkozhatna másból, mint az apokalipszis, alkohol, háború, gyűlölet, fájdalom jól ismert ötöséből.
Ezek után lehet, hogy kissé erős lesz a fesztivál zenekar kifejezés a veteránokkal kapcsolatban, mind azok ellenére, hogy kis hazánkban csak örülnénk annak, ha ilyen minőséget képviselnének a kispályás bandák. – Aki pedig szereti a stílus „régisulis” megoldásait, az ne is keressen tovább, hiszen számára ez az anyag ideális választás.
Természetesen ez az ajánló sem lenne úgy az igazi, ha a mindössze nyolc tételből nem tudnék kiemelni legalább egy jó számot. – Mert az anyag közel sem mutat olyan egységes képet, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Az öt-hat perces „eposzok” nem sikerültek olyan erősre, mint a három perc körüli, direktebb tételek. Az album csúcspontjai – amely kelőképpen dinamikusra is sikeredtek – az „LSD”, vagy a „God’s Hand”. De, ha mind a nyolc nóta legalább olyan jól megszerkesztett volna, mint a „Jihad„, ez az album sokkal nagyobb figyelmet is érdemelne.
8/10
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.