A Scarcross igazából egy projekt szerűség, amit a Waldgeflüster nagymester Jan hívott életre a Waldgeflüster-t élőben kisegítő zenészkompániával közösen még 2001-ben. Vagyis, hát van némi kis időcsavar a dologban, hiszen a Waldgeflüster 2005-ben indult, még is valahogy azt a formációt tartotta életben Jan, míg a Scarcross egy demo, egy EP és a Freidenker nagylemez után parkoló pályára került. A 2011-es nagylemezzel ismerkedve számomra igen sajnálatos ez, hiszen a Waldgeflüsterben sokkal kevesebb fantáziát látok, mint a kritikám tárgyában. De, hát Jan döntése ez, én pedig maximum majd hallgatom a Freidenkert. Mert van mit.
Első nekifutásra és úgy szőrmentén valami zsizsegős, erdőjárós, bükkfa mögül kukucskáló pandabandára számítottam annak minden kliséjével és ismérvével. Aztán nagyon kellemes csalódásban lett részem, hiszen a bő 47 perces lemez képében egy germánosan értelmezett black alapokra felépített, de attól stílusban, hangulatban bátran és gazdagon elrugaszkodó végeredmény született a srácok műhelyében, ami bőven rejt kellemes pillanatokat magában. Nem tagadom, hogy a stíluskorlátokon belül maradó részek nem képesek elszakadni a korai Mystic Circle jellegű hangulatoktól, azonban ahogy viszonylag gyorsan bontakoznak a nyolc és tizenhat perc közötti tételek, úgy bújnak elő a Moonsorrow-t idéző epikusabb megoldások is. Azonban itt még messze nem álltak meg a srácok és bizony bátran elkalandoznak időnként a Dissection nekro univerzumába, ha kedvük támad egy kis ős death pusztulathoz, nyakon öntve mindezt kellően hangulatos gitárszólókkal, merengő nagyzenekari bársonyfüggönnyel, néhol dark rockos! tiszta énekes megoldásokkal.
A végeredmény összhatásában számomra egyfajta sorjázatlan, elnagyolt archetípusa egy végletekig kidolgozott Todtgelichter, vagy Blutmond lemeznek. Elég sok hangulati rokonságot érzek az anno szerintem kiválóra sikeredett Agathodaimon – Blacken The Angel debüttel is, de még annál is ösztönösebb, bárdolatlanabb a Scarcross egyvelege. Nagyon valószínű, hogy a dalok megírásával nem töltöttek el hosszú éveket, és a lemezt is élőben rögzítették, amire a kezdő tétel érezhető belassulása, begyorsulása, valamint a Pfade ins Nichts közepén éktelenkedő brutális bénázás is utalni enged. Mindezek ellenére, vagy ennek következtében valahogy mégis tiszta és organikus a hangzáskép, mindent szépen lehet hallani, emberközeli az egész produkció. Hannes basszusfutamai simán libabőr gyanúsak, de mindenki tisztességesen megállja a helyét.
Ösztönös, koszos, sokszor esetleges szerkezeti és stílusbeli váltásokkal megbolygatott blackes utazást kínál a Freidenker, ami kiszámíthatatlanságával és lebegő hangulatával képes hosszú távon is lekötni a figyelmet. Újrahallgatási indexe kellően magas. Kár, hogy Jan a Waldgeflüstert erőlteti a Scarcross helyett, mert az utóbbiban szerintem több a kiaknázatlan lehetőség.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.