Az arab kultúra nagy tisztelője, csodálója vagyok, és itt most szeretnék eloszlatni minden félreértést – engem nem izgat, hogy az adott olajnemzet hogy nyal be az amerikai mammonnak, vagy esetleg ellenáll, ez esetben kimondottan a nyelvükről, zenéjükről, az ételeikről, az életfelfogásuk pozitív oldaláról beszélek. Az iszlám, mint vallás, ha úgy értelmezik, ahogyan azt Mohamed elvárná, nem ítél el más vallásokat, sőt azokat beépíti önmagába, mint ahogy a logika is diktálja…
Rövid kultúrtörténeti szédelgésem után rátérnék a lényegre. Bahreinből kaptunk metallemezt! Az orosz Haarbn Productions küldte el nekünk, és egy kicsit régóta pihent már nálam, a főszerkesztőnk meg pár perce rámköszönt cseten… Hát a lelkiismeret pofon vágott…
Ez a banda 2004-ben alakult meg és a név eredeti írásban így fest: نار جهنم. Ez annyit tesz, hogy „a pokol tüze”.
A hangulat azonnal szembe jön, a kígyóként tekergő arabos dallammenetek alá érdekesen lüktető, időnként lovagló ütemeket biggyesztett oda Busac, aki a ritmusok programozását végzi. A másik tag – Mardus hivatalosan a duó énekese, de mindkettejük neve mellett szerepel a Metal Archivesen az „all instruments” megjelölés is.
A Rimal AlZamal című negyedik ópusz különöse érdekesen van megvariálva mind dallamokkal, mint ütemében. Hastáncos nőket látok magam előtt, miközben szól. Annyira jól és ügyesen van feldíszítve, hogy giccsessége nem is zavar, talán azért, mert ezzel szemben az ének nagyon egysíkú és monoton. Nem baj, totálisan élvezhető, üdítő, számomra egy idegen világ tárja ki kapuit. A lecsendesedő kiállós részben ütősök kopognak, húzhatták volna még azt a részt bátran. Majd arabos akusztikus pengetősök jönnek.
Egészen eddig a dalig tulajdonképpen egyhangos szerzemények szóltak. Ez annyira nem meglepő, hiszen a keleti világ türelmesebb tempója mellé jól illenek a hosszan elnyújtott harmóniák. De mintha csak sejtették volna ezt, a következő dal (Symphoniyat AlMowt) higgadtabban szerkesztett alapokon nyugszik, helyette egy nagyon ízes gitárszólót kapunk.
A Hushood AlNar megint csak kiválóan ütemezett döngölős szerzemény, igazi fejrázós nóta.
Bármennyire is azt érzem, hogy gazdagon cukrozták a lekvárt, mégsem fárasztó, illetve egy nagyon vastagon szelt kenyérre kenték rá, van tartása, alja az egész kompozíciónak.
És most nem a hangzásra gondolok, hanem a hangjegyekre.
Ha már a hangzás… A dobon alig érezhető a gépi mivolta, de persze ma már a producerek egészen sikeresen ölnek ki minden életet fizikailag feljátszott dobokból is, így ez nem szempont pontozáskor. A gitár sokak számára talán vékony lehet, nekem tetszik így, hagy ugyanis más hangszert is szerephez jutni. Hallatszik a sufni jellege az egész kiadványnak, ugyanakkor egy kidolgozott, ügyesen összerakott anyag ez.
A gitárszólók is ügyesen dolgoznak, helyükön vannak.
Ha valaki nyitna kelet felé, vagy csak egyszerűen szépen, izgalmasan, nagy atmoszférával varázsló dallamokat hallgatna, nyomás, és szerezze be ezt a korongot! Nem kell naponta ötször imádkozni ahhoz, hogy élvezzük. Bár az előbb azt írtam, nem zavar, de a végefelé már azért jó lett volna egy kis változatosság a vokális részekben. Határeset, hogy végig tudom-e hallgati egyben a Wa Ma Khufija Kana A’athamot, de ez természetesen nem mindig a mű hibája, hanem talán az enyém.
Avantgárd metalos füleknek nem lesz gond.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.