Évente vagy inkább két évente egyszer húzom fel magam (talán egy kicsit) azon, hogy valakiknek mi tetszik, és mi nem tetszik. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy meglepődök dolgokon, az önmagam felhúzása egy kicsit erős kifejezés erre… Az utolsó ilyen eset tavaly októberben volt, tehát egy jó darabig nem kell most arra számítsanak tisztelt pontozótársaim a Hangpróbán, hogy beszólónapot tartok, de ez most az lesz 😀
Mi történik akkor, amikor elfelejtünk nagyon fontos részletekre odafigyelni?
Ez.
Volt ez a korong tehát tavaly a HP-n, és csak fogtam a fejemet, hogy ki miket ír hozzászólásként a pontjához.
Emp barátom meg mondott egyszer egy olyant, hogy mindenkinek megvannak a maga zenei fétisei, így nekem ez lett az egyik.
Az én életemből kimaradt a nagy heavy és thrash bandák korabeli felfedezése, ezek kazettáinak otthoni és gettóban való bömböltetése, valamint a felvarrók és a sztreccsnacik is, de azt természetesen hallom, hogy a Trallery zenéjében frankón felfedezhető a zenei legó elemeinek az eredete, magyarra fordítva tetten érhető, hogy mely bandák riffjeit koppintják. Jó lett volna, ha kedves fülész kollégák tovább lépnek ezen, és megpróbálják kinyitni a dobhártyájuk egyéb bejáratait is, és most megint nagyon tekervényes vagyok… szóval hát időnként oda kéne figyelni más tényezőkre is, mint azok a kurva riffek, mert a metal zene nem szimplán egy hangszerből áll…
Nem haragszom ám senkire… Csak próbálok súlyt adni egy-két mondatomnak, és csibészesen cukkolni pár akkor gyaníthatóan sietősen hangpróbázó társamat.
A Trallery zenéjében nagyon nagy hangsúlyt kap tehát a dob, és nemcsak maga a dob, hanem az ütemezés, a váltások, az egész lemez időnként megvadul, mint egy kisiklani készülő hullámvasút, de valahogy mindig visszatalálnak a vágányra, kézben tartva a dolgokat. Nem csak szimpla ütemváltásokról (felezések, stb…) beszélhetünk, hanem bpm váltásokról is. Aztán ezeket az agymenéseket közben fél-, egy-, két-, sokhangos hangnemváltások is követik. Ennek a tetejében Humberto Pol hihetetlenül változatosan tekeri a hangját, énekel, hörög, visít, minden annyira végletes, és kifeszített, hogy szinte ledönti az embert a lábáról ez a sokszínűség.
Ezek után direkt hidegen hagy, hogy a gitáros honnan lízingelte az alapriffeket.
Egyébként vérlázító módon egy spanyol trióról beszélünk, amelyiknek ez a debüt lemeze. Van egy olyan tippem, hogy ha egy 20 éve létező heavy / thrash bandáról lenne szó, megfontoltabbak lettek volna a vélemények, bár ezt lehet azonnal vissza is szívom, mert a ‘forgács HPzóiban valóban nincs elfogultság rendszerint, itt mindenki kimondhatja, amit akar, és általában ki is mondja.
A rend kedvéért: Humberto Pol: ének, basszus, Biel Gayà: gitár és Sebas Barcelo: dobos. Ennyi a Trallery.
A másik, amit meg egyszerűen nem tudtam hová tenni, azok a hibák emlegetése a lemezen. Többen is írták, hogy van egy kis amatőr bája annak, hogy tele van a lemez hibákkal…
???
Miről beszélünk? Ez a lemez technikailag totál patent, a hangzás is profi, az énekhangok is kicsiszoltak, ahol meg fals, az hallhatóan direkt van. Ezt igazából az „egy bolond százat csinál” esetének fogtam fel. Valaki felületesen hallgatta az anyagot, hibákat hallott bele, megemlítette, majd a többiek mentek utána.
De akkor nézzük már meg, hogy mégis mit sikerült így elverni. Nézzük csak a dalokat…!
Kezdetben a Collateral Damage… Itt még én is ásítoztam, mondván málházó heavy metal lemezt fogunk hallani. A megszaggatott riff és lábdobjáték, majd utána az énekhang kajak Metallica, effelől semmi kétség, viszont a bridge téma alatt egyszerre csak kiderül, hogy Humberto Hetfielddel szemben énekelni is tud. Mellesleg ennyire szervesen összeötvözni a hörgést a dallamokkal még talán Kirk Windsteinnek sem sikerült eddig. Az ő hangjának az ereje egyszerűen elvész Humbertoéhoz képest. A dal közepén bontott ütemű váltások. A szóló faszán kidolgozott, bár annyira nem hat meg az ilyesmi általában. A befejezés tökös.
A Pluralized Chaos tikatikája egyből mutatja, hogy többdimenziós az alkotás, nem csak a heavy metalt erőltetik, hanem megjön a thrash is. De közben Humberto mesterien viszi fel a hangját torokszorító tónusokig, ez megint csak inkább heavy motívum.
Ahogy megyünk tovább a következő számokra, lépésről lépésre durvul a zene, majd több lépcsőben kinyílik a kísérleti ajtó is, ahogy széttördelik az ütemeket. A White Shadow pl. egy inverz cinhanggal indul, majd űberfifikás módon mennek át megint a gyors thrashre. Ilyen ötletes szerkezeti váltások mellett direkt letojom, hogy Testament, Slayer vagy Iced Earth riffeket hallok-e… Főleg azért, mert ezen bandák egyikében sem hallottam soha olyan brutális hörgést, amit Humberto bemutat, vagy ötletesen kitekert ütemeket, amiket Barcelo diktál. Oké, a Testamentnek van egyetlen végighörgött lemeze (ami mellesleg a kedvencem tőlük).
Ikerszóló Gayà-tól, majd normál szóló, mialatt Barcelo bontja az egyensúlyt ügyesen. Majd egy izmos dallezárás.
Triolás duplázással kezd a címadó dal, ami hamar átmegy egy fordított pergővel kisért riffözönbe. Utána a kísérős résznél az egyik legjobb riff jönnek a lemezen. Aztán a sejthető tikatika.
A lemez tetőpontja számomra az Assassin Introspection és a Disease kettőse. Na, itt aztán faszán összekuszálják a szálakat a spanyolok. Az instru tétel progosan összetett, nagyszerű dallammenettel, faszán bontott dobokkal, majd thrash reszelés után kibogozhatatlan ritmikai csavarok után bedörren a Disease. Beszarok rajta. Maga a dal agresszív tikatika thrash metal, eszméletlen harmóniák sorba állításával. Az egész tetején ül Humberto acélkemény magas hangja, majd időnként beviharzó ordenáré farkashörgése. Kegyetlen. Aztán szóló, és az arra felvezető enyhén dinamikus dobpörgetések…
Odébb egy kicsit az In the Wings of the Night énekében tényleg vannak furaságok, de aki ismeri egy kicsit az éneklősebb zenéket, annak leesik, hogy művészi eszközt hallunk, nem pedig hamisságot. Egyszerűen annyi az egész, hogy Humberto a hajlításnál nem nyomja meg annyira a hangját, mint egyébként, hanem érzelmet csempész bele. Ettől tűnik hamisnak, vagy mittudom én, minek hallottátok…
Ne felejtsük el, vagy tanuljuk meg, hogy az alulról hamis ének sok esetben használt eszköz, pl. Dave Gahan esetében a Depeche Mode dalokban. Ami ténylegesen kiakasztó tud lenni, és kimagyarázhatatlan, az a felfelé hamis ének.
Ugyanitt még finom pergő – szemetelések, és kiváló, minden hangot szépen kijátszott, és nem széttekert gitárszóló.
A The Secret Trial instrumentális agymenésben énekes pacsirtánk brutálisat teker a basszeron (ujjakkal penget!!!). A dobos nehéz lábdobbeszúrásokkal operál, és a riffmester sem kiméli a csuklóját.
A záró nótában meg aztán mindent kapunk, amitől a metal metal…
Mondjuk fél pont levonást kaphatna a csapat a sablonok használatáért a gitártémákat illetően…
Nem pedig négyet – ötöt… De én nem vonok le semmit. Az egész lemez mocsokmód tetszik, tehát teszek a büntire…
Hallja, kinek füle van, a totál sablonos klasszikus heavy metalból hogy megy át villámgyorsan kegyetlen thrashbe, majd a végefelé már – már kísérleti metalba ez a zene:
Ennyit szerettem volna csak a margójára írni annak a bizonyos hangpróbának, ahol méltatlanul lehúztatok egy kiváló lemezt.
Puszik! <3
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.