Pont egy esős, borús, szomorkásan induló reggelen tettem be először lekagylózni az Edenian kettes sorszámú albumát. A jelenleg duó felállásban működő (a promófotón még négyen vannak) ukrán zenekar muzsikája pont passzolt is az akkori aktuális időjáráshoz.
A cd-n 10 db szerzemény található összesen és egyik sem kúszik 6 perc alá. Ebben a stílusban mondjuk nem is volt sosem alapkövetelmény a 3 perces átlagidő. Komótosan hömpölygő gótikus zenefolyam ez, aminél már első hangokból tudvalévő, hogy a vidámság fogalmát ebben az esetben el lehet felejteni. Ugyan a doom stílusban meglehetősen ritka a női énekes, az Edenian hősnője, Valery Chudentsova kifogástalanul mondja fel a leckét – jóllehet az igazsághoz hozzátartozik, hogy csupán mellékszerepet kap, inkább az Ancestral Damnation révén is ismerős Eternal Tom hörgése, üvöltése áll középpontban.
A tenger morajlását mély zongorahangokkal kombináló bevezető egy már-már doom/death stílusú témává bontakozik ki a meglehetősen hosszú című And The Sea Shall Bring Up It’s Dead képében. A folytatás sem sokkal derűsebb. A bevezetőt mintha valami filmből vették volna, a komor gitárriffek pedig korai Paradise Lost, My Dying Bride emlékeket ébresztenek. Maga a Sign Of Retaliation a Crematory-t is megidézi, a női vokál pedig akár Theatre Of Tragedy is lehetne. A zongorásan induló The Departed és az utána következő Before The Dying Fire is megcsillant valamit – nekem az utóbbi szám a kedvencem. Van egy megfoghatatlanul deprimált hangulata, amiért annyira lehet kultiválni az effajta muzsikát. Ötödik a sorban a The Evenstar, amelynek alcíme Arwen’s Tale, azaz Arwen meséje. Arwen egy féltünde Tolkien legendáriumából; a Gyűrűk Urából lehet ismerős. Róla szól eme tétel.
Az I Desolate is esszenciálisan gótikus opus, nekem ez tetszik még legjobban a Before… mellett. A fentebb sorolt „standard” párhuzamok mellett a Saturnus és Isole is beugranak itt-ott, bár utóbbi együttesnél hörgősebbek az ukránok, már-már inkább doom/deathet hallunk sokszor, mintsem vegytiszta doomot.
Legvégére tartogatták a címadó tracket, ami kezdése alapján egy tipikusnak mondható eposz lehetne, ha nem jönne zongorán egy váltás, ami után síró gitárok szólóznak szépeket. Itt viszont Valeryé a főszerep éneket tekintve. Végre jobban előtérbe került a csajszi hangja!
A pozitívumok ellenére valamit összességében mégis hiányolok az anyag hallatán, nem is tudom, talán az igazán konkrét fogós témákat. Az, hogy nem egy laza, felemelő hallgatnivalóról van szó, még nem is volna baj, ha igazán emlékezetes, fülberagadó számokkal töltötték volna meg. Itt meg azokból sajnos hiány van. Továbbá hiányolok még némi egyéniséget is; úgy tűnik nekem, hogy gyk. az Edenian nem csinált egyebet, mint a már meglévő hatásokból főzőcskézett valamit boszorkánykonyhájában, de igazán nem tett hozzá mást semmit. Így bármennyire nem tűnik egy elveszett próbálkozásnak az Edenian kettes korongja, nem adhatok rá maximális pontot. A hármas album lesz náluk is az igazán sorsfordító. Azért a gót doom stílus híveinek így is ajánlott a Rise Of The Nephilim.
Az album meghallgatható az Edenian Bandatábor oldalán is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.