Egy szentpétervári csapat anyagát sikerült megkaparintanom a promós anyagok közül. Nagy örömömre szolgált a dolog, mert végre ismét egy olyan zenét volt szerencsém áthallgatni, kielemezni, amik talán a legnagyobb örömet okozzák nekem. Az enyhén belassult, cipőbámulós, merengős – lebegős post anyagokat kultiválom mostanra talán leginkább. Valami azt súgja, hogy pár éven belül a fiatal post metal színtér lesz olyan köpködés tárgya, mint a kilencvenes évek elején a grunge, ha már most nem az. Pedig ahogy annak idején a grunge nemzedéknek is megvoltak a saját nagyjai, úgy a post rocknak is megvannak manapság, és remélem, hogy az olyan társulások, mint a Sequoian Aequison vagy a Grown Below is kapnak némi reflektorfényt idővel.
Naiv vagyok?
Talán…
Nem számít. Ma tulajdonképpen lehetetlen zenei téren jóslásokat tenni, mellesleg kötve hiszem, hogy én lennék az, aki ezeket meg fogja tenni.
Az Onomatopoeia egy negyven perces instrumentáis elvont rocklemez, inkább a lassabb középtempón működtetve…
Féltem egy kicsit attól, hogy unalomba fullad egy ilyen anyag ennél a tempónál, de sikerült minden részét színesen összerakni, igaz nem egy thrash/death fan számára.
Hatalmas a kezdés. Igazi éteri, fényévnyi távolságból beáramló atmoszféra közelít vészjóslóan. A post metal és pszichedelikus csapatok egyik leghatékonyabb eszköze a zengető és az akusztikus gitár koketálása. A szépen időzítve belépő basszusgitár ügyesen kettőzi meg a harmóniákat, vázként pedig okos dobtémák szolgáltatnak. Hiába, az oroszok megint nem okoznak csalódást. A legtöbb onnan érkező zenéről süt a keleties gondolkodásmód. Nem óhajtok túlzott ideológiai okfejtésekbe belebocsátkozni, de a vak is láthatja, hogy a nyugati világ egyenlő a rohanással, kapkodással, míg keletről ennek az ellentéte jön. Itt általában van idő a dolgokat kifejteni, a dalokat felépíteni, mivel maga az emberi alaptermészet is toleránsabb, türelmesebb…
És mikor azt hinnénk, hogy na, most megkapjuk – nem, azért sem. A már – már felpörgő témák helyett újabb kiállás, behalkulás következik. Olyan tere van ennek a zenének, ami egészen elképesztő. Utoljára a Grown Belownál éreztem ehhez hasonlót, de ők belgák, egy kicsit zsúfoltabb a művészetük. Ezzel hasonló nagyságrend, értékeit tekintve kiváló alkotás, ez mégis jobban tetszik kicsit.
Zeneileg.
Ha ének is lenne, mindenképpen jobban tetszene.
Amit nagyon erősnek érzek itt, az az, hogy a dalszerzők nem elégedtek meg az összhangzatok váltogatásával, igenis ragaszkodtak a dallamvilág felépítéséhez is. Visszatérő jelenség az elvont shoegaze mezőnyben, hogy három – négy akkorddal próbálják működőképessé tenni a dalokat, ami jó pár percen át, aztán jön a dögunalom. Ez az orosz kvartett volt annyira igényes, hogy melódiákat is beleszőtt néha a szőnyegbe, így nem egy homogén massza lett a felépítmény, hanem valódi zene. Ez példamutató.
Összefoglalva: megint csak könnyű dolgom volt, hiszen a benyomások valóságos spektruma szabadult el a bensőmben, a zenei szivárvány kinyílt, az ujjaim felaprították a billentyűzetet. Négy, egyenként tíz perc körüli nóta (+/- 2 perc), melyek hasonlóak is, különböznek is, igazából csak erre a zenére belőtt fülnek működnek, viszont ha ilyenjük van, biztosan lehetnek Önök, hogy nem okoz csalódást.
CD és bakelit formátumban érhető el a fizikai verzió. Utóbbiból 300 darab készült.
Van egy barátom, akinek szinte hallom a szavait: „Tipikus orosz doom metal, nem tudom, mit hallasz te ebben olyan sokmindent” (igen, Illés Andrisról (Dreams After Death) van szó :-D).
Ezt most le is tesztelem, máris továbbítom neki a Bandcamp linket… háááháháááá…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.