Furcsa kimondani, hogy Jon Ryan Schaffer közelebb van már az ötvenhez, mint a negyvenhez… Kb 15 éve, mikor rákaptam az Iced Earth muzsikájára, ő is azon arcok közé tartozott, akikről sosem hittem volna, hogy megöregszenek. Jó… Egy negyven+ ember még nem öreg.
Mikor már rongyosra hallgattuk a Dark Saga-t és a Something Wickedet (kazin, majd később ezek lettek az első CD-im), izgatottan vártunk, mi lesz a hatodik IE lemezen. Izgalmam fokozódott, mikor megtudtam, hogy az egyik kedvenc dobosom, Richard Christy kapott melót náluk. Aztán végighallgattam a lemezt, és Christy csak magasabbra került nálam, hiszen egy teljesen új oldalát ismerhettük meg. A Death utolsó lemezén és a Control Denied-ban virtuóz módra tekert, néha dzsesszesen bekavart, itt viszont egy vérbeli power alapot ver, finom technikákkal megtűzdelve. Az Iced Earth mindig is dobosproblémákkal küzdött, mert bár Mark Prator ledúrta, amit kellett, de kizárólag az alapokra hagyatkozott. Brent Smedleynél is ugyanez volt a helyzet. Christy viszont beletette azt a pluszt ebbe a lemezbe, amire a ritmusszekciónak is szüksége volt, anélkül, hogy még átbillent volna a dolog idegesítőbe.
De ne rohanjunk ennyire előre…Az egész sztori valamikor 1993-ban indulhatott, miután két nem bevált énekes távozta után végülis Matthew Barlow vette kezébe a mikrofont. A magas, szálkás, seggig érő hajú veres viking tulajdonképpen izzó acéllal égette bele a nevét a metal nagykönyvébe, bár az én ízlésemnek Ripper jobban megfelelt a két következő lemezen nyújtottak alapján (Ripper nem bőg, és erősebbek a mélyei). Botorság lenne mondjuk nem elismerni Barlow alapjában véve tökéletes énekhangját. Távozásának okait ismerjük. Az én szememben nagy tartásról tett tanúbizonyságot, mikor önkéntes rendőrnek állt, mert úgy érezte a 2011. szeptember 11-ei konfliktus után, hogy egy ilyen világban nem sztárkodni kell, hanem cselekedni (álláspontom a WTC témában lényegtelen).
Tehát némi késlekedéssel a második anyag után megszületett a Burnt Offerings, ami már egy összeszedett, erős, izmos lemez volt, legalább is a dobot kivéve. Majd jött a Dark Saga és a Something… – az a két lemez, amit általában az emberek elsőként emlegetnek Schafferéktől. Én utóbbit ismertem meg legelőször tőlük. A Horror Shown viszont a fent említett okokból már a dob is rendben volt, sőt! Basszeron Steve DiGiorgio szerepelt, akinek ez az egyetlen lemeze a bandával. Egy pillanatra azt hihettük akkoriban, hogy az IE szupergruppá válik, ám később Schaffer, mikor DiGiorgio tagságáról kérdezték, azt kellett válaszolja, hogy „nem tudom, most mi van vele, a felvételek óta nem láttam”.
Miben áll ennek a lemeznek a varázsa azon kívül, amiket már elmondtam? Talán abban, hogy Schaffer el mert távolodni egy kicsit a szokásos power metal sablonoktól, de nem csinált még a lemezből koncept – metal operát, nem akart bombasztot… Ez sajnos az utóbbi anyagokra jellemző kicsit. Nem is tetszenek különösebben.
Aztán vannak hatalmas és meglepő dalok. Már a kezdő Wolf is azt sugallja, hogy akik eddig rajongtak a csapatért, most talán nehezebb feladat előtt állnak… A jóval progresszívabb gondolkodásmód viszont, ami az ezt megelőző produkciók hagyományokra alapozott mivoltához képest jelenik meg, nem lehetetlen, hogy az egy évvel ezelőtt szárba szökkent Demons and Wizards lemez eredménye. Igaz, a Something Wickeden már megjelentek a sok szólamok, és a hosszabb – összetettebb dalszerkezetek is, a The Dark Saga száraz, thrashes – heavys iránya után.
Téma szempontjából a Horror Show a klasszikus horrorsztorikból mesél meg párat. A lemeznyitó tétel utal az 1941-es Wolf Man című filmre, amiben többek között Lugosi Béla is szerepet kapott, őt a vámpírszerepeiből ismerhetjük még. A Damient a híres Omen filmek ihlették, majd következik a szikár szeletelős, témához passzoló zenei vonulat, a Jack. 1888-ban borzolta az idegeket Londonban Hasfelmetsző Jack, akit végülis sosem sikerült rendőr kézre keríteni, de a hullákon hagyott „szakértői kéznyomok” arra utaltak, hogy orvos is lehet az elkövető. A koncepcióból a Ghost of Freedom az egyetlen, ami egy kicsit kilóg, hiszen itt nem horror a téma, hanem Barow és Schaffer patriotizmusából eredeztethető az. Egy háborúban elhunyt apáról, és annak a fiáról van benne szó.
Az Im-Ho-Tep megint csak egy nem szokványos szerzemény, hiszen Schaffer társszerzőként beleszólást engedett a zenei részekbe másnak is (Larry Tarnowskyval, az akkori szólógitárossal együtt jegyzik). Izgalmas gitárszóló van benne, és Christy csinál trükkös megoldásokat a duplázóval (könnyűnek tűnő, de eléggé nehéz beszúrásokat). Egyiptomban jár egyébként a hallgató közben. A kedvenc dalom a lemezen a Jekyll & Hyde. Ilyen szinten húzós – pörgős – pattogós metal nótát szerintem egy évtizedben egyet ha ír valaki. A szólója meg kihúzza a libabőrömet… No meg Christy szemét lábdob megoldásai.
A Transylvaniara viszont nem nagyon értem, mi szükség volt. Nem vagyok a feldolgozások híve, és pont azt a hatást öli meg ez az Iron Maiden adaptáció, amit a lemez üzenne, miszerint kilépnek a példaképeik árnyéka mögül.
A Dracula azonban atom módra helyrebillenti a rendet. Barlow hatalmasat… izé… HATALMASAT énekel. Közben reszeli Schaffer a mesteri riffjeit, Tarnowsky hegedűket idéző hangszínen szállítja a szólókat. Nagyon varázslatos az egész.
És végül jön a The Phantom Opera Ghost, ami egy olyan lezárás, aminél szerintem ötletesebbet – hatásosabbat nehéz egy lemezhez írni. A reneszánsz felvezetés után érkező metal monstrumban a férfi éneket egy koreai születésű hölgy Yunhui Percifield egészíti ki, mint Christine… Fergeteges.
Mégsem kap 10 pontot. Miért? Matthew Barlow adottságaihoz és tudásához kétség nem fér, igazi kőszikla, ingathatatlan obeliszk, számomra viszont az igazi férfihang Tim Ripper Owens a heavy metalban. Barlow egy kicsit többet bőg, és a sorvégei néha túl vannak tekerve hetfiedesen. Ripper általában nem csinál mást, mint énekel, tisztán, erőteljesen, és sallangoktól mentesen.
A másik gondom a lemezzel az a pár nóta, ami bár a témát szépen megtámasztja (Jack, Frankenstein, Ghost of Freedom), mégis eltörpül az óriási szerzemények mellett, ami gyakorlatilag a többi. A feldolgozás meg feldolgozás, egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Nem beszéltem Steve DiGiorgioról. Igen, mert nincs róla mit beszélni. Minek meghívni egy ekkora klasszist basszusgitározni, ha nem hagyjuk kibontakozni. Mindegy…
Azért is haragszom rájuk, hogy egy épkézláb fotót nem sikerült készítsenek erről a felállásról (valagnyi tagcsere ugyebár…).
A Horror Show számomra a kisebb hibái ellenére is a heavy metal egyik biztos sziklája. Sokan használják a power metal jelzőt az ilyen anyagokra, azonban az alapokat tekintve ez az alkotás nem sokban különbözik az Iron Maiden és a Judas Priest által lefektetett műfajtól. Ha valaki nem ismerné, egy biztos fogódzkodót fog jelenteni, és ha nem csak az alapokat vesszük, akkor a haladó gondolkodást szimbolizálhatja, mégis megmarad hagyományőrzőnek.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.