Egyre több zenekar bukkan fel a taljánoknál a 80-as években oly divatos glam/sleaze/hajmetal stílusban. Nem tudni, mit akarnak ezzel, hiszen a svédek már évtizedekkel beelőzték olasz barátainkat ezzel a retro-sleaze hullámmal, egyébként meg Csizmaország lakói véleményem szerint korántsem alkotnak olyan maradandót ebben az irányzatban, mint az északiak (tisztelet a minimális kivételnek!).
A Bastardogs is egy a sok próbálkozó közül, 2010 óta működnek, ez pedig bemutatkozó nagylemezük, ami tíz számot tartalmaz 40 percben. A fiúk olyan előadók hatására kezdtek el a garázsban zajongani, mint a Mötley Crüe, Motörhead, Crashdiet, W.A.S.P., ám dalírást tekintve még bizony van mit tanulniuk a nagy elődöktől. Sajnos meglehetősen szürkén, átlagosan indul az album, csupán a negyedik számnál történik valami úgy istenigazából. Mert amíg a N.U.S.U./Sex Machine/Last Night (mennyire klisések már a címek!) hármas tök lélektelenül megy el mellettem; uncsi és lagymatag, addig a Bad Dogs-ba sikerült végre egy olyan refrénszerűséget rakni, amire felkapom a fejem. A Drinkin’ My Brain Off viszont megint csak egy totál átlagos nóta az ivásról (marha eredeti téma, mondhatom).
Az eddigiekből már kiderülhetett mindenki számára, hogy az igazi újdonságokat, előremutató zenei csemegéket kereső egyének garantáltan nem itt fogják meglelni a Szent Grált. 🙂 Semmi olyasmi nem történik a majd’ háromnegyed órában, amit már ne hallottunk volna más elődöktől (ráadásul profibban). A Snakehead is a jobban összerakott tételek sorát gyarapítja, jóllehet ügyes Ratt/W.A.S.P. stílusgyakorlatnál nem több. Majd a fiatalság szélére sodródunk szép lassan. Az Edge Of Youth-ot a promólap szerint a fiatalon elhunyt egykori Crashdiet énekes, Dave Lepard emlékére írták. Ez mindenképp szimpatikus húzás. Ezután a The Pit lök a gödörbe, egy tempósabb, punkos zakatolás képében. Még hátravan két dal: ezek közül a Bite You Down tök pofásan indul hamisítatlan glam/sleaze riffjével és Vaines/Star Staros énekdallamaival. Ha már a hatásoknál tartunk, minden idők egyik legalapvetőbb sleaze kompániája, a Hanoi Rocks is beugrik több helyen, csak a csirkefogó kutyáknak még sok-sok lépcsőfokot be kéne járniuk, hogy Michael Monroe-ék lábnyomaiba érjenek.
A No Pain… lezárásaként a Zombivárosba tehetünk kis kitérőt (Zombietown), eléggé sablonos zenei aláfestéssel. Az album ha nóták tekintetében nem is, hangzást illetően megüti a mércét. Nem tudom, hol vették fel, de amit lehetett, kihozták belőle. Nem kell nyilván többmillió dolláros, kaliforniai, csilivili szuperhangzásra gondolni, szólni azonban szól így is, mint a barom.
Egy szó mint száz: Én a magam részéről továbbra is maradok a skandinávoknál, ha igazán minőségit akarok hallani ebben a stílusban. Nem állítom, hogy a Bastardogs kutyaütő, de a tökéletestől, zseniálistól messze van. Ha a kettes albumra több Snakehead, Bad Dogs jellegű számot kalapálnak össze, még lehet belőlük valaki. Egy újabb „jó-jó, de minek?” jellegű korong a dömpingben.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.