Joey Tempest a War of Kings megjelenése előtt azt nyilatkozta, hogy ezen a lemezen végre azt valósították meg, amire egész fiatal koruk óta vágytak, azt a hangulatot fogták meg, amit akkoriban átéltek, megéltek és aminek csak érintőlegesen voltak részei. Ez pedig egyfajta korai Deep Purple, Black Sabbath stb. ihlette puritán zenei megfogalmazás, nyilván a Europe interpretációjában. Hogy mitől éppen most jött el ez a rég várt pillanat, azt érdemes kicsit körbejárni. Adott egyfelől egy, a ’80-as években a csúcsidőszakát és világsikereit élő svéd hard/glam/stadion rock banda, akik szinte tervszerűen állnak földbe a ’90-es évek elején. Aztán 2003-ban aszondják’, hogy bassza meg, csak dübörög odabent a zene, csak van még mondanivalónk, csak van energia még ebben a formációban. Itt persze az évszámot megnézve szó sem lehet pénzszerzési összeborulásról, messze nem volt reneszánsza a zenéjüknek és magának a csapatnak sem. Oké, nem tagadom, biztos, hogy a hírre csinálhattak egy valagnyi teltházas stadionturnét, hiszen még nem olyan öreg az ő generációjuk. De ebből hosszú távon nem lehet hitelesen fent maradni, hogyha nem párosul ehhez valamiféle újkori kinyilatkoztatás, amiket általában nem pont alacsony elvárások öveznek. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi cseppet sem kedvező zeneipari körülmények között a svéd legenda igen határozottan kinyilvánította, hogy van még bennük zene, nem kevés. Személyesen az új korszakból a Secret Society és a Last Look At Eden lemezeiket tartom nem csak hogy korrekt anyagoknak, de egyenesen zseniálisan megkomponált, meghangszerelt, érzelmileg és technikailag is gazdag és felsőligás hard rock lemeznek. Nos akkor kicsit felvéve az elhagyott fonalat, térjünk vissza oda, hogy miért most jön el egy ilyen pillanat, amikor valami nagyon régóta vágyott dolgot tudnak elkészíteni. Egyrészt minden sikeren túl vannak. Másrészt immár 4 lemezzel bizonyítottak, hogy képesek Europe-ként, XXI. századi élvezhető, igényes és értékes zenével előálló bandaként alkotni. Harmadrészt, mint már mondtam, egy kalap fos a jelenlegi helyzet. Gyakorlatilag nincs lemezipar. Nincsenek nagy pénzek, nincsenek éles irányzatok. Szóval minden tökéletes ahhoz, hogy azt mondják a srácok, bassza meg, megcsinálunk egy olyan lemezt, amin csak zenélünk. Nincs sallang, nincs parasztvakítás, nincs elvárás, nincs várható bombasiker.
Sikerült? Teheti fel mindenki a kérdést jogosan. Röviden? Hát persze, hogy IGEN a válasz. Az első klipes notát még önmagában nem tudtam megérteni anno, ma már értem. Puritán szerkezet, annyira puritán hangzás, amit tőlük még sosem hallottunk. Bal fülben recseg egy disto-s gitár a jobban egy túlvezérelt hammond. A háttérben kristálytiszta dob és basszus, az előtérben Joey Tempest egyedülálló orgánuma koronázza meg azt a fajta zenei múltidézést és ’60-as, ’70-es éveket életre keltő minimalizmust, amit a csapat kitűzött maga elé. A dal nem harsány. Masszív, lassan felépülő darab, tökéletes kezdés. A középső rész pszichedelikus elszállása egyértelműen visszanyúl egészen a The Doors transzcendens látásmódjához, míg a szóló a Pink Floyd öröksége szerinti tökéletes mestermunka. A Hole In My Poket wah-wah kezdése és pumpálóbb tempója már kezdi felvenni a fordulatszámot és előcsalogatni a Europe jellegzetes stílusjegyeit. Persze Joey azonnal fülbeülő refrénjei alatt ismét csak a minimális, koszos hangzás hasít és repít a múlt lassan elfeledettnek hitt szegletébe. A dal végére szinte szikeként vág belém, hogy mennyire hasonló zenei vízióval rendelkezett Kip Winger is a Winger – IV lemezén. A dal szólója már-már provokatív összképet teremt, hiszen nincs második gitár, nincs telített hangzáskép, csak a dob dohog, meg a széttorzított basszus és hammond recseg a háttérben. Baromi bátor húzás! Persze a meglepő egyszerűség és letisztultság sem képes eltüntetni azt az ezer közül is felismerhető stílusjegyet, amit Joey Tempest dallamérzéke jelent a Europe zenei tárházában. A Second Day refrénje lélekbe markol, megcibál, megcsavar. Teszi ezt a durvaság és erőszakosság teljes hiányával. Joey az új korszakukban először most használ minimális „recsegtetést” a hangján, ami eddig sosem volt jellemző rájuk. Persze a lényeg a kristálytiszta énekének varázsán van. A Second Day egyértelművé teszi, hogy a megidézett korszak nem csak zenei megoldásait vették át a srácok, hanem azt az egyfajta hipnotikus pszichedeliát is, ami szinte minden korabeli csapat filozófiáját áthatotta. Napestig tudnám dicsérni a War of Kings-et, minden számot szétcincálva, összerakva, de inkább csak kiemelnék a továbbiakban pár érdekes momentumot. A Praise You szinte egy az egyben képes a Tony Martin fémjelezte Black Sabbath-ot megidézni. A játékstílus által halkuló, hangosodó dob olyan DINAMIKÁT hoz, amit már évek óta nem hallottam ebben az agyon triggerelt széthúzott zenei közegben. Talán az Extreme – Waiting For The Punchline lemeze volt hasonló anno. A Nothin’ to Ya röfögősre lehangolt gitárja és a recsegősre széttekert distortion eszméletlen koszt és életet képes bele lehelni a banda törékeny kristályként csillogó éteri világába, amivel velős ellentétben áll a refrén alatt beúszó szintiszőnyeg és fuvola hangja. Szinte már-már a HIM – Greatest Love Songs Vol. 666 lemezének perverz gitárhangzása ugrik be a hallgatás közben. A California 405 igazi nagyvárosi rock dal, ami a Days of Rock’n’Rollal karöltve tőlem egy hajszállal távolabb áll, de nem tudom nem szeretni John Norumék interpretációját. A Children of the Mind és a Rainbow Bridge egészen varázslatosan hozza a Deep Purple – The Battle Rages On időszakának hangzását és erejét. Természetesen az Angels (With Broken Wings) képében a kötelező Europe lírai sem maradhat el, ami bár már összességében nem taszít a padlóra, azért nagyon belekötni sem tudok. A Light Me Up intenzív dob – groove kezdése ismét csak az Extreme hőskorszakát varázsolja elénk, míg az instrumentális Vassastan úsztatott gitárhangjai David Gilmour szellemét idézik meg.
Számomra elsőre is felemelő élményt nyújtott a War of Kings a maga puritán egyszerűségével, amit talán ebben az erőszakos, harsány, mindenkit és mindent túllicitáló világban lehet nehéz megérteni. A leheletfinom szerkezetével, ultramagas zenészi teljesítményeivel, a maguk módján bevállalós minimalizmusra törekvéssel és ezzel a koszos hangzással megvettek kilóra. Azt persze be kell vállalni, hogy itt nincsenek gigaslágerek, egy dalt sem fog a rádió játszani erről a lemezről. Nincsen parasztvakítás, gyerekríkatás, monumentális hatásvadászat. Csak egyszerű, de kiváló dalok. Lehet hogy sokakban majd az a kérdés üti fel a fejét, hogy ez? Ez a lötyimötyi? Hát itt még egy csepp vér sem hull, hol vannak a belek, hol a halál, hol a szenvedés? Erre az a válaszom, hogy nem itt. Máshol. Sokat gondolkodtam, hogy 8-9, vagy 10 legyen-e a pontszám. Végül mindent összevetve, ha Norumék tudtak egy „fuck this shit”-et kiáltva letenni az asztalra a War of Kings-et, akkor én is borítok asztalt és megadom a 10 pontot.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.