Egy hat éve alakult ukrán csapat debüt lemeze jutott el hozzánk a Solitude jóvoltából. Demó három éve, ez a lemez tavaly. Ennyi egyelőre a csapat mérlege. A Facebook oldaluk alapján aktívan koncerteznek, bár csak három hivatalos tag van a fedélzeten, melyből kettő gitáros (Alina Tishenko és az énekesi feladatokat is ellátó Sergei Korolyov) egy pedig basszer (Sergei Rachinskii).
A zenekar átlagos, hétköznapi, főiskolás külseje nem tévesztett meg, már ismerem azt a jelenséget, mikor hótt szürke fazonok ejtenek ámulatba…
Nagyon meleg, sejtelmes szintetizátor hangszín vezeti fel az intrót, hozzá a fátyolos ének kimondottan hatásos. A zongora meg egy olyan eszköz, ami talán soha nem veszti erejét. Évszázadok óta a hangszerek királya tulajdonképpen, túl nagyot nem lehet vele mellé lőni (alapul véve természetesen azt, hogy a zenész tud rajta játszani). A felvezető intro legvégén viszont bejön egy rendesen megeffektelt akusztikus gitár téma, amit sajnos hamar le is kevernek. Utána a második dal azzal kezdődik, de már torzítva. Így sem rossz tulajdonképpen.
A lemez tartalmazza az oroszos atmoszférikus doom zenék pozitívumait és gyengéit is… Harmóniában nagyon oda tudják magukat tenni, de van egy kis kiszámíthatóság esetükben, főleg, ha a Solitude szállítja a korongot…
A The Black Fog második felénél harsányra vált a gitárhangzás, pedig nem az változik, hanem az aláfestés – körítés… Azután elszállós akusztikus téma, ami engem erősen a Burzum efféle dolgaira emlékeztet. Persze jobban producelve egy kicsit.
Az Immersion visszafogott, minimál gitárszólója nagyon jó helyen van, mert addigra pont azt kezdtem érezni, hogy szép, kellemes zene szól, de valami már történhetne, ami egy kicsit erőteljesebbé is teszi… Meg is történik, a kivezetés nagyszerű, megalapozott, magabiztos.
Az ezután érkező An Evening Behindnál már leesett, hogy erős koncepció a csapatban az éterivé effektelt akusztikus gitár bevetése. A megszólalása a hangszernek zsír profi, a stúdiómunka párját ritkitó. Druzsva gitárt egy szerényebb képességű hangmérnök is pöpecre tud keverni, azonban a tiszta hangzások elárulják hamar a kontár hozzáállást. Hát itt nagyon is rendben vannak ezek a tiszta hangzások. Igazi végtelenbe nyúló hangok cikáznak, de mégsincs összemosottság, túltelítettség érzése. A tér óriási, de a színek tiszták és élvezhetőek. A dal zenei része pedig mázsányi súlyt hordoz. Az ötödik percben aztán megjönnek a magas gitárhangok is.
A továbbiakban morózus riffek, és hosszan kipengetett zöngék, atmoszférikusan hullámzó témák váltakoznak eszesen szerkesztgetve. A szintetizátor és az akusztikus gitár cinkosan támasztja egymást, és visz el minket valahová messzire… Suttogás bontja egy kicsit a szőrös torkozást, és a Hitcherben bepróbálja az énekes az élesebb üvöltést is. Örömmel vettem, színfolt. Az ötödik perc előtt pedig emelkedett és okos hangnemváltás. Ideje volt, mert hosszan egy hangon utaztunk már…
A Beeing Lonely kezdésétől egy kicsit megijedtem, mert lagymatagabban indul, mint az addigiak, de inkább csak elnyújtott, és szentimentálisabb, mint ami nekem még passzol. A végénél pedig könyörögtem, rimánkodtam azért a hangnemváltásért, de nem adták meg… Nincs kegyelem… Nem úgy gondolták, ahogy én gondoltam volna. Lehet, így a jobb…
Egyedül, amit még el tudnék képzelni pluszként a produkcióba, az egy több dimenziós énekhang, mert a szőrös hörgés fasza, de ha még azon is tekerne egy kicsit Sergei, azt mondanám, hogy ez a csapat az első lemezével megérkezett.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy épp ezért legyek-e elnézőbb, vagy maradjak objektív. A pontszám ennek a tipródásnak az eredménye, ugyanis ez szerintem egy nyolc pontos anyag, bemutatkozásnak meg tíz… Roppant gyenge matematikatudásommal elvégeztem az osztást, így megbékéltem magammal.
Csak gratulálni tudok az ukránoknak, kiváló zene, kiváló kezdés! Csak így tovább!
Solitude minőség.
<a href=”http://torrensconscientium.bandcamp.com/album/all-alone-with-the-thoughts”>All Alone With The Thoughts by Torrens Conscientium</a>
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.