Furcsa dolog ez a post metal jelenség. A mélyre hangolt gitárok, a súlyos bőgő, a repetitív, pszichedelikus, netán hipnotikus témák, a hagyományostól teljesen eltérő dalszerkezet és az apokalipszis utáni hangulat mind-mind izgalmasnak hangzik egy olyan fülnek, amely lépten-nyomon újdonságot, egyedi hangzásvilágot kutat. Kell egy kis idő, míg az ember megérti, miről szólnak ezek a zenék, úgymond, átkondicionálja magát, hogy a megfelelő hozzáállással, érzésvilággal, elvárásokkal közelítsen. Különben képtelen lenne különbséget tenni a minőségi lemezek és a háttérzörejek között. Vannak, akik megtöltenek egy-egy albumot mindenféle lebegős, utaztatós hangjátékkal, viszont elfelejtenek dalokat gyártani az ötletekből, így némelyik lemez olyan, mint egy végeláthatatlan jammelés. Könnyű ráhúzni a post jelzőt, és úgy tenni, mintha valami művészi született volna, az idő próbáját azonban ki is kell állni. Az egy órát nem ritkán meghaladó merengések helyett, a Norvégiában munkálkodó Kraków hét dalban és 44 percben fogalmazza meg saját elképzelését a post metalról, ráadásul úgy, hogy a dalszerzés sem csorbul.
Nehéz valamit egyértelműen post metalnak elkönyvelni, ez a stílus annál összetettebb, de tudjuk, hogy a címkéknek amúgy sincs túl sok jelentősége manapság. A Kraków zenekart is szokták stoner-doomnak, vagy jobb híján, experimentális metalnak nevezni, de az kétségtelen, hogy a post stílusjegyek kézzelfoghatóak. Nem baj az, ha nem lehet feketén-fehéren besorolni egy zenekart, nem reptéri kézipoggyász ez, amelynek be kell férnie egy rekeszbe. Sőt, a magam részéről, én azoknak a zenekaroknak szentelek nagyobb figyelmet, akik a post elemeket, mint valami fortélyt, előnyösen fel tudják használni egyéb stílusok kiegészítőjeként, a tárház többi eszköze mellett. Jó példa erre az Alcest, a Lantlős vagy az Agalloch, de még a Sólstafir is tartalmaz post elemeket, akárcsak a Leprous. Az említett formációkkal ellentétben a Kraków sokkal nyilvánvalóbban rántja magára a post leplet, és az Amaran lemezzel ezt már harmadjára teszi. A szakmai elismerést kiváltó Diin lemez után, a kvartett egyszerre nyitott a higgadtabb irány és a kísérletezősebb drone vonal felé, ami mindenképp előnyére vált a korongnak.
Nincs két egyforma szerzemény a lemezen, és már az első hallgatások alkalmával elkülönülnek a dalok, körvonalazódnak azok a témák, amelyek felépítik és jellemzik az adott nótát. A nyitó Luminauts első két percének minimál pengetéseiből még nem sejteni, milyen irányt vesz majd a dal, de aztán hamarosan belép a tiszta ének, és kibontakozik az első sivár hangulatú, fogós dallamokban bővelkedő lassú, súlyos tétel. Már most ki kell emelnem Frode Kilvik bőgőjátékát, és annak fontos szerepét, nem csak itt, hanem az egész lemezen. Nyugodtan mondhatom, hogy a gitárral egyenértékű játéka nem csak mélységet, de nagy adag zeneiséget is kölcsönöz az albumnak. A tiszta éneket néha felváltják az extrém sludge bandákra jellemző torzított üvöltések, de feltétlenül meg kell jegyeznem, hogy semmit nem visznek túlzásba a norvégok. Az Atom tudatmódosító dallamai egy betegebb Alice in Chains-re, vagy inkább a Tool-ra emlékeztetnek, egy-egy másodpercre pedig a Mastodon Crack The Skye kevésbé metalos, elszállt dallamaira is hasonlítanak, de csak hangulatában, komplexitásában semmiképp. Hasonló még a lassan, alattomosan settenkedő Vitriol is, amelyben a 70-es évek pszichedelikus rockzenéje talán a legkézenfekvőbb.
A lemezen több dalban is előfordul, hogy minimál hangok ismétlésére épül fel egy-egy tétel, és fokozatosan társul hozzá a többi elem, hogy a dal végére elérjen egy bizonyos csúcspontot. Ilyen, például, az instrumentális Pendulum, viszont e dalban rejlő lehetőségeket — véleményem szerint — nem aknázta ki maximálisan a zenekar, egy terebélyesebb kibontakozás jót tett volna a dalnak.
Az Amaran tartogat még meglepetéseket, és ezek a lemez komorságának, kietlenségének bontanak zászlót. Az Of Earth-ben olyan disztópikus jövőkép jelenik meg az ember szeme előtt, mintha a Profound Lore Records legzordabb post-sludge bandáit hívták volna vendégül. A torzított gitár drone-folyama alatt a végpusztulás utáni pillanatok monoton hangjai konganak bő nyolc percen keresztül. De a hangulatos záró tételben és a lendületesebb Genesis-ben is megmutatkozik a Kraków érdesebb, tébolyultabb oldala, amelyet nem csak a torz kiáltások tesznek azzá, hanem bizarrabb zenei megnyilvánulások is.
A dobok terén Ask Ty Ulvhedin Bergli Arctander (Kampfar) könnyedén hozza, amit a lemez megkövetel, hozzátesz a kívánt hangulathoz, viszont ez nem az az album, ahol a dobnak indokolt lett volna különösebben előtérbe kerülnie.
Riffek helyett a képzeletet ingerlő atmoszférára, remek témákra, fogós dallamokra helyezi a hangsúlyt a Kraków harmadik nagylemeze, amelynek változatossága, minimalizmusa ellenére is, az album egyik erénye. Azok, akik a komótosabb tempójú zenéket és a morózus harmóniákat kedvelik, az Amaran-t sem fogják kihagyni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.