Mizantropia
Забвение

A Mizantropia egy 2003-ra datálható ukrán gótikus metal banda, akik az elmúlt tizenkét évben kiadtak két Ep-t, egy nagylemezt és egy single-t is. Most pedig a Забвение képében itt a második nagy eljövetel, amivel már kikacsintgatnak a nemzetközi porondra is. Kacsintgatnak, kacsintgatnak ők, csak egy kicsit bandzsa a menyasszony, így nem feltétlenül tiszta, hogy merre is néznek.

A Забвение alapvetően egy tökéletes zsánerlemez a stílus ’90-es években lefektetett minden paneljének tökéletes hadrendbe állításával. A probléma csak annyi, hogy a kicsit idejétmúlt szépség és szörnyeteg jellegű operás női, hörgős férfi énekre felépített barokkos, dekadens, hangulatorientált vonalvezetés a srácok-lányok eszköztárának egyetlen és összes kelléke. Na igen… annyira sablonszerű itt minden, amiről olyan nehéz érdemi kritikát írni, mint ha egy faviccet kellene ezredszerre is frissen és csattanósan előadni. Amikor felötlik a vicc, akkor úgy adja magát minden, aztán amikor elkezdi mesélni az ember a társaságban, akkor jön az a kényszeredett és kesernyés érzés, hogy aha, hú ez de unalmas már és persze a végén illemből nevetgélünk kicsit, de azért a sziszegő világfájdalom csak kicsúszik a tiszteletkör végeztével. Valahogy így vagyok ezzel a gótikus ingyom-bingyommal is. Minden a helyén van, jól szól, jól kezelik a srácok a hangszereket, de a műfaji panelek közé zárva ez mára már csak egy klasszikus sztori, ami néha ül, néha a megfelelő pillanatban még képes pukkanni is egy kicsit, de az esetek nagy többségében csak fárasztó. Ezen a tökéletesen kikevert akusztikus gitár, fuvola hegedű és nagyzenekari szintiszőnyeg sem képes sokat húzni. Ha már panelekben gondolkodik a csapat, akkor valami isteni szikra erejű dalírói képesség kellene ide, ami az ezerszer hallott megoldásokat mégis valami ellenállhatatlanul maivá és érdekessé varázsolja. Ez a varázslat azonban a Mizantropia esetében most még elmarad. A bevezetőben írt bandzsaság lényegét pedig a két nyelv használata adja. Van itt angol és anyanyelven előadott szerzemény is, ami nekem ilyen langyos víz eredményt hoz. Bátortalan húzás. Kacsintgassunk kifele, amihez az angol egyszerűbb, de azért nagy kockázatot ne vállaljunk, és adjuk meg a hazai törzsközönségnek is az énekelnivalót. Tessék eldönteni, hogy merre van előre, mert az anyanyelven recsegő (és a maga bájával rendelkező) dalok után az angol nyelvvel érkező dal pont olyan volt, mint egy rossz ukrán pornófilm első jelenete. Ebben a kontextusba kerülve az angol fel-felbukkanása annyira geil és nyálkásan komikus, hogy egyszerűen mosolyognom kell rajta. Inkább legyen minden anyanyelven. A mai világban ez már nem akkora hátrány, sőt némi egyéniséget is adhat a csapat kicsit arctalan zenéjének.

Hát ennyi. Eszem ágában sem volt az első mondatoknál ennyire lehúzni a bandát és kivonatolva a stílus vaskalapos híveinek akár még tetszhet is ez a lemez… Aztán mégis belelovaltam magam. Folyamatosan a „nem olyan rossz ez” és a „totálisan felesleges” érzés váltakozása frusztrációt okoz. Aki bírja a stílust és van energiája a húszezredik rókabőrt is magára húzni, akkor hajrá, másnak nem hiszem, hogy megváltást jelentene a csapat lemeze. A В ожидании битвы dalért azért jár egy piros pont, mert az minden egyes hallgatásnál képes egy picit több élményt nyújtani mint a többi tétel.