A Bolognából származó Saints Trade négyese 2009-ben startolt. Turnéztak a Tennel, valamint szülővárosukban a Jettblacknek nyitottak. Érdekesség, hogy bár többségében férfiak alkotják a felállást, a dobos posztot egy csinos, szemrevaló nő foglalta el Joanna Lachkova személyében. Érdeklődési körük a rock ‘n’ roll, sör, Jack Daniels, motorok, groupie-k, Jackson gitárok és az élőzene körül mozog. Ez pedig itten a második lemezük 11 darab dallal. Az elsőt (ami 2012-ben jött ki) nem hallottam, de az itt hallottak alapján nem is érzek különösebb késztetést rá, hogy beszerezzem.
A lemezt nyitó To The Light közepeske rockdal, lényegében az ezerszer elpuffogtatott puskaporral bombáznak benne. A folytatás, a Feel The Fire már jobb egy fokkal, ebben már tényleg érzem azt a bizonyos tüzet én is. 🙂 Az újabb keletű Uriah Heep beugorhat itt-ott-amott, amúgy a 80-as évek tengerentúli rádióbarát rockmuzsikájából is bőven sorjáznak a hatások végig az albumon: Boston, Styx, Starship, Don Henley, stb. A harmadik számhoz (Inside) egy vendéget is hívtak a taljánok Tommy Denander személyében. Róla tudni kell, hogy olyan nagy nevekkel dolgozott együtt, mint Alice Cooper, Paul Stanley vagy a Toto. Az Inside-ról esküszöm, a Glenn Hughesszal felvett, legendásan alulértékelt Black Sabbath lemez, a Seventh Star jutott eszembe! Jobb pillanataiban az Edda is tud írni ilyen dalokat újabban. A tenger morajlásával nyitó Allied viszont 5 perc leteltével akár mehet is a feledésbe. Nekem tucat.
A Like A Woman lett a kedvencem, ez jófajta, öszvér, kissé Thin Lizzy-s hard-rock nóta. Vele ellentétben a California épp olyan jellegtelen, mint a címe. Még jó, hogy a vége felé hallható folkos kiállás megmenti kicsit. Maga a szám a Journey-t idézi, de azért Neal Schonék kislábujjáig nem érnek fel az olaszok. A Dreams Running Wildnál ismét hatalmába kerít az „ezt mintha már hallottam volna valahol” érzés. Demjén Rózsi szokott efféle szentimentálisnak tűnő rockdalokkal bombázni újabban, nem is beszélve a geronto-rock büszkeségeinkről.
A helikopterzúgással indító Siria a Saints Trade sleaze-es oldalát villantja meg. Kár, hogy a folytatás itt megint az átlagosabb oldalra billen át. Sokszor azt érzem a korong hallgatása folytán, hogy az igazán jó ötletekre vagy várni kell egy-egy dalban, vagy pedig a hibátlannak tűnő indítás után várnád azt a bizonyos „aztak..a!” érzést…és nem jön mégsem. Ez azért elég kétségbeejtő tud lenni.
A Deep Purple Perfect Strangers korszakát juttatta eszembe hirtelen a Rock ‘n’ Roll Man, ami az erősebb pillanatok közé sorolható. Az Into The Eyes-t viszont megint meglehetősen ötletszegénynek érzem – mintha csak egy kikukázott Foreigner vagy Loverboy nótát hallanék. A játék pedig a The Game-mel ér véget, ami nem Queen átirat, nem is Motörhead, hanem egy korrekt, a 80-as évek rádiórockjára hajazó szám. Ebben is felbukkan egy vendég Roberto Priori (Danger Zone) személyében.
Nekem ugyan kicsit öreguras, „jóllakott” a produkció; az igazán kiugró momentumokból sem akad túl sok, szóval túl sűrűn nem mondom, hogy be fog a lejátszóba pattanni a Robbed In Paradise, de elismerem, hogy igényes a maga módján. Aláírom, hogy a Saints Trade által választott stílusban már képtelenség újat alkotni, és ezek a taljánok amúgy kifejezetten jó helyekről merítenének, autóvezetéshez ajánlott is akár a 11 számos dalcsokor, én azonban ha ilyesmi zenét akarok hallgatni, inkább beteszem az új Black Star Riders-t.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.