Luna
on the other side of life

 

Az ukrán Luna névre hallgató egyszemélyes instrumentális funeral doom jellegű képződmény az on the other side of life lemezét már jó pár napja gyűröm. A Solitude Production sokak számára egyet jelent a kiemelkedő, de legrosszabb esetben is korrekt funeral / doom és egyéb éjfekete vonszolós istencsapásokkal. Van ebben igazság, hiszen a Luna sem tett le rossz anyagot így a második nagylemezhez érve. Viszont amellett, hogy folyamatos fogódzkodókat kerestem minden hallgatásnál, egyfajta belső értekezés bontakozott ki bennem mind a Lunával, mind a funeral doom és legfőképp az instrumentális irányvonallal kapcsolatban. A kötelező kört fussuk meg gyorsan százon. Az on the other side of life két tételt tartalmaz, bő 55 perc játékidővel. Mindkét tétel instrumentális, elsősorban funeral hangulatokra építkező, sokszor post metal érzéseket is bátran megmozgató, lassan hömpölygő zenefolyam. Az album gerincét és velejét a masszív gitáralapok és a vastag hangulatorientált szintiszőnyegek kettőse adja, amit szinte kötelező jelleggel fűszereznek zongorabetétek. A hangzás kiváló, tiszta, minden hang hallható szépen megdörrennek a mélyek és a magas tartományban is mindennek megvan a helye. Ezt tekintve kiváló munka a lemez. Egyedül a mindkét dal közepén megjelenő death-es rövid kis felindulás alatt érezni, hogy ez a fajta erősen visszhangosított és éteri dobhangzás a gyors tempók alatt megbicsaklik kicsit és a kelleténél gépiesebb összhatást kelt. A borító Edvard Munch festő legenda jellegzetes hangulatú vizualitását állítja csatasorba, csak hogy a kietlen, kiüresedett, túlvilági halálérzet audiálisan és képi világában is kerek egészet alkosson. Kiváló választás, ismét csak jár a piros pont.

Na akkor a kötelező kör megvolt. Mi maradt? Egyfajta eszmefuttatás és gondolatfolyam az instrumentális zenékkel kapcsolatban. Ugye először is bármily meglepő, az instrumentális zenékben nincs vokál. A vokál kiesése szerintem a metal zenében egy olyan erős hiányt képes kialakítani, amit duplán kell a zenei oldalon behozni, hogy a végeredmény megszerezze önnön jogán a saját arculatot és a saját tempót. A vokál az az eszköz, ami egy dalon belül megteremti azt a hullámzást ami a hangszerdomináns szakaszokat az emberi hang speciális és egyedi karakterisztikájával és természetességével szakaszokra bontja, ellenpontozza. A vokál és a hangszerdomináns (értsd vokálmentes szakaszok) megfelelő váltakozása képes a figyelmet hosszútávon frissen tartani, hiszen mind dallamvilágában, mind hangkarakterisztikájában az énekről a riffelésre, majd vissza az énekre (refrénre) majd a gitárszólóra, majd az énekre és át a szinti dallamra egy alapvetően más agymunkát igénylő információfeldolgozás történik. Ez a váltakozás stimulál és folyamatosan frissen tartja az adott hangszerre „szakosodott” figyelmet a gyors intenzív és pihenős szakaszokkal. Most hagyjuk ki azt az esetet, hogy alapvetően szar az énekhang, vagy hogy tehetségtelen az énekes. Értsétek „jól” amit megpróbálok megfogalmazni. Amennyiben a vokál kiesik, azonnal a hangszerekkel kell megteremteni azt a punktuáló és figyelmi ritmust megteremtő eszközt, ami nem csak hangzásában, hanem dallamvilágában is képes a fent felvázolt figyelemirányzásra, és az elme frissen tartására. Ez a tempótól független. A leggyorsabb konstans instru prog. tekerésbe ugyan úgy bele lehet fásulni mint egy vonszolós doom folyamba. A jól kivitelezett instrumentális zeneszerzésnek a nagymestere a komolyzene. Érdemes megfigyelni, hogy egy-egy szinfónián belül (Antonin Dvorak e tekintetben kimondottan jó példa lehet) micsoda dinamikával, dallam és hangulatváltásokkal, „hangszer mozgásokkal” oldja meg a zeneszerző ezt a fajta zenei lüktetést és figyelem fenntartást. Ennek a figyelem pulzációnak a megteremtése olyannyira nehéz, hogy számomra a legtöbb instrumentális zene ezen a fronton esik szét, hiszen amit a vokállal elveszt, azt mindenféle, ennek a szerepnek nem megfelelő eszközzel próbálja meg pótolni az adott zenekar / zenész. A sötét elveszti egy idő után az értelmét a világos nélkül. A lassú megszokottá válik a gyors viszonypont hiányában. A totális megsemmisülés nem következik be a megváltás lehetőségének felvillantása nélkül. Kontraszt nélkül kioltódnak a hatások. A folyamatos komor hangulat nem képes erre a kontrasztteremtésre. A gitárra beúszó – kiúszó szintiszőnyeg sem. Lehet azt mondani, hogy de hát ez így tökéletes ahogy van, baromi jó ezt a hangulatot hallgatni 55 percen keresztül és lehet vele utazni. Ez így igaz is, ezzel nem vitatkozom. Azonban azt a karakterisztikát, ami a hömpölygő hangulaton felül saját arcot ad egy zenének már nem lehet ennyivel elintézni. A szintiszőnyeg, a szomorkás lassan omló gitárriffek nem karakterspecifikus eszközök. Ha behozna a csapat ebbe a közegbe mondjuk egy tök egyedi hangszínre kevert fuvolát, ami szakaszosan jelenik meg a csúcspontok dallamhangszereként akkor az azonnal megteremtené azt a hangulati és hangzásbeli többletet, amire rá lehetne vágni, hogy igen, ez a Luna.

Mivel ezek hiányában marad az 55 percnyi andalgás, így az on the other side of life egy minden megpróbáltatás nélkül hallgatható, karakterhiányos zenefolyam, amit bármikor be lehet rakni a lejátszóba, de kétlem, hogy akár egyszer is beugrana egy dallam, egy hangulat miután pár kört letolva felkerül a lemez a polcra. Egy Saturnus, vagy egy Mar de Grises azonnal égre kiáltja azt a hiányt, ami a Luna sajátja jelenleg (és ezer másik hasonlóan korrekt stílustársé is). Ez a hiány nem a belső érzelmi hiány, hanem egy technikai jellegű eszköz hiánya, amit minden nagy hangulatozás mellett ésszel és értelemmel kell beleszerkeszteni a zenébe. Ezen keresztül jelennek majd meg az egyedi vonások és így válnak a közhelyekből értékes kinyilatkoztatások.