A split albumokat vagy szeretni lehet, vagy nem. Jelen esetünkben a Costa Rica-i Age of the Wolf és az amerikai doom metalos Tel egyesítették erejüket, hogy elkészítsék 40 perces Vigils című közös lemezüket. De mielőtt még elmerülnénk zenéjük mélységeibe, előbb röviden ismerkedjünk meg a két csapattal.
A Costa Rica-i Age of the Wolf 2015 óta tolja stoner/sludge/doom alapú zenéjét. Eddig 2 EP-t és egy nagylemezt tudhatnak magukénak, melyeknek főbb témái a mágia, az élet és a halál viszonya, valamint az emberi függőségek (drog, alkohol, stb.) körül forognak. A sludge/doom, valamint post-metal vonalán mozgó amerikai Tel trió 2016 óta létezik. Eddig egy demót és egy nagylemezt tettek le az asztalra, melyben markáns riffeik mellett a depresszió és a belső önvizsgálat (önsajnálat) kapott főbb szerepeket. Nincs ez másként mostani közös lemezük esetén sem, melynek dalai a világjárvány idején készültek és melyek remekül megmutatják két zenekar, ha nem is 100%-osan, de nagyon is egységes zenei arculatát.
A közel 40 perces anyagra 5 tétel került fel, ebből kettő a Costa Rica-i csapat, három pedig az amerikai post-doomerek részére írható. A lemez első részét az Age of the Wolf két súlyos riffelésű dala, a Priestess of Cledones és a Slaves to the Riff uralja. A bő 7 és félpercnyi játékidejű Priestess of Cledones egy meglehetősen masszív, mondhatni szigorú riffelésű sludge/doom alapokra van építve, melyben némi Mastodon-szerű progresszív játékosságot és kozmikus zengésű pszichedelikus hangokat csempésztek bele. Ezek a kozmikus, dron-szerű rezgések átkötést adnak a Slaves to the Riff lassú, de annál erőteljesebb poszt-doom poklába, ami bő 12 percen át őrjöng és kavarodik.
Ezután a Tel-é a terep, akik Costa Rica-i kollégáikhoz hasonló súlyossággal teszik a dolgukat. Első daluk a Punish vészjóslón nehéz témái egészen a 6 perces daluk közepéig ki tartanak, onnan aztán egy melankolikusabb, dallamosabb doom/stoner, kissé funeral doom és alter vonalra vált át, ami valahogy a Pallbearer és a Tool hangulatát idézi fel bennem. Az ezt követő Downer egy modernebb felfogású borongós hangulatú funeral doom vonulattal indít, amit megtartanak egészen a végéig. Ehhez egy a ’70-es évektől befolyásolt okkult rock énekdallam párosul, amit némi az Opeth-re hajazó fennhang jár át és melyet egy jóízű, majdnem 2 perces hard rockos fuzz-szóllóval koronáznak meg. A záró, harmadik daluk, a Salvation egy akusztikusan hangszerelt (megint csak Opeth) madrigál, némi ambinet zajokkal és texturákkal megszórva. Gyászos hangulata ellenére egy nagyon is varázslatos darabra sikeredett.
A Vigils egy nagyon jól eltalált közös atmoszférát, és nem utolsó sorban hangulatot nyújt. A két zenekar remekül kiegészíti egymást. Sőt, azt is mondhatnám, néha olyan érzésem mintha egymás stílusát használták volna fel dalaik megírásához.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.