Nem nevezném különleges helyzetnek, amikor egy-egy előadó, zenekar, vagy annak képviselője megkeres a soron következő megjelenése, fellépése kapcsán. Ez mondhatni többé-kevésbé rendszeres, hiszen a promóciós mailek garmadája érkezik nap, mint nap a szerkesztőségi postafiókba. Az is viszonylag rendszeresen előfordul, hogy személyesen keresnek meg ilyen ügyben. De ez utóbbi inkább a hazai színtérre jellemző. Nemrég azonban meglepő módon egy olyan megkeresés érkezett a személyes insta fiókomba, ami a kanadai Alex Henry Foster koncertjéhez kapcsolódott. Halványan rémlett ugyan és az előzményekből láttam, hogy Max, a promoter már három éve is volt megkeresett, amikor Alex nálunk játszott. Akkor nem jutottam el a koncertre.
Nos, Max most ismét megkeresett, hogy a Fekete Zaj által szervezett koncert hírét mi is vigyük el olvasóinknak. Na, egy kicsit jobban belemerülve ebből aztán lett egy interjú is, amire készülődve egyre többet hallgattam a lemezeket, illetve a YouTube-on elérhető videókat, amik alapján még inkább érdekelni kezdett a koncert. Ha már így alakult, éltem a lehetőséggel és mivel a posztokból, illetve az eseményből értesültem, hogy a fővárosi BUZZ-t kérték fel előzenekarnak az még inkább motivált, mert a Back From Tartarus c. EP-jüket a hazai post-rock kiadványok között kedvencként tartom számon. Minden adott volt hát.

A BUZZ EP-t viszonylag rendszeresen elővettem, de nyilván élőben teljesen mást adott. Vagyis nem is teljesen, inkább úgy fogalmaznék, hogy további rétegeket mutatott meg a trió. Mert abban – bár ez szerintem a post rock stílus alapja – biztos voltam az ismert dalok alapján, hogy ha a tecnika nem okoz problémát, akkor nagy élményben lesz részem. Nem csalódtam, sőt! Sokkal nagyobb élményt jelentett az előadás, mint amire számítottam. Az EP nyitótétele, az Euphoria Scar itt is elrepített és a címadó meg, amivel a szettjüket zárták most is elvarázsolt. A köztes dalok meg azt adták, amiben a felvételek alapján reménykedtem is. Valahogy olyan a BUZZ által kikevert post rock koktél, ami egyszerre elszállós és lélekemelő is. Kiváló választás volt Alex részéről meghívni őket, éltek is a lehetőséggel.

Az interjú kapcsán, meg a koncertre készülve igyekeztem felkészülni, hogy milyen is lehet Alex Henry Foster világa. Ez viszonylag könnyű volt, hiszen elég jól követhető a közösségi médiában, valamint segítségemre volt a négy tételes idei koncertlemeze (A Nightfall Ritual), ami egy tavalyi koncertjét örökítette meg. Ez alapján egy elég intenzív előadásra számítottam. És azt is kaptam, sőt!

Alex egy multihagszeres kreatív elme, ez már a válaszaiból is kiderült, ahogy az is, hogy csapata, a The Long Shadows is kiveszi a részét a szerzemények élő interpretálásából. Mivel eléggé szabadon értelmezik a dalokat, rengeteg az improvizáció, azért kis túlzással mindenre fel voltam készülve. De azt be kell valljam, arra az atmoszférára, amit az A38 Tetőteraszán megteremtettek, az alkony és a háttérben a Duna meg a város fényei még rá is erősítettek.

Nincsenek rövid dalaik, az improvizációknak köszönhetően meg kábé szerintem ők sem tudják mikor fejezik be. A koncert – bár talán helyesebb lenne performansznak nevezni – első felét az említett koncertlemez adta. Az I’m Afraid karakteres témái például még erőteljesebbek voltak élőben. Nagyon lelkes volt a közönség, és ugyanez látszott a zenekaron is, akik nagy alázattal, ugyanakkor lelkesen és jókedvűen játszottak. Ki kell emelnem a háttérben meghúzódó, de nagyon dekoratív Miss Isabell-t, aki hol énekelt, hol billentyűn játszott, de több különféle fúvós hangszerrel (klarinét, szaxofon, s ha az emlékeim nem csalnak még fuvola is) is színesítette az előadást. Sőt, nem is csak színesítés volt ez. Igazság szerint olyan rétegzettek a dalok, hogy nehéz is megmondani, hogy mi volt a fő téma és melyik réteg volt a színesítés. De ez nem is igazán fontos. A lényeg, hogy az Up Til Dawn első hangjától a The Son of Hannah rituális hangulata szerintem bárkit beszippantott volna. Az pedig, hogy egy koncertalbum úgy tudta megidézni és visszaadni az előadás hangulatát és erejét sokat elmond.
A folytatásban kicsit visszafogottabb vizekre eveztünk egy Your Favorite Enemies (Alex előző bandája) által feldolgozott Jonathan Rice dal (City on Fire) képében. Nem lógott ki a sorból, de egyben üde színfoltja volt. Ahogy a folytatás is a The Hunter meg megint hozta az a rituális, beszippantó hangulatot.

Bár szerintem enélkül is kerek lett volna, ráadásként még eljátszották a From the City to the Ocean-t, ami szintén egy Your Favorite Enemies szám. Nem bántam természetesen. Ez az este a 2025-ös koncertélmények között kiemelkedő helyet foglal el, elsősorban azért, mert ritkán tapasztalható egy koncerten ennyire erős hangulati töltet.