A tavalyi év számomra egyik kedvenc lemezét adta ki az új bandaként megjelent és berobbant All for Metal. Aztán megkezdődött a koncertezés és szerencsére hazánkba is már kétszer eljutottak, tavaly előbb a Wind Rose, majd pedig idén a Lordi vendégeként. Mindkét koncertet imádtam, az utóbbin készült interjú alkalmával pedig már szó esett a banda második sorlemezének érkezéséről is. A német/olasz tagokból álló banda ugyanis nem tétlenkedik, máris elkészült a Legends folytatása – és ahogy az interjúban is ígérték, összességében valóban keményebb lett a debütnél, valamint ad az egésznek egy különleges fűszerezést az itt-ott megjelenő, japánt megidéző hangulat.
Az anyagot most keretek közé építették fel, van narrációs intro és outro, illetve a dalokban is több a narrálás, mint az első lemez esetében – jól fel van építve. Ez lehet, hogy sokaknak negatívumként hat, de szerintem a megidézni kívánt távol-keleti atmoszférához nagyon jól illik. A Cry for Help intro remek átvezetésként szolgál az előző és e lemez (történései) között is, majd pedig egyből érkezik is a címadó szám, amit legelsőnek tettek közzé kislemez formájában – zseniálisan nyitja meg az utazást, és nem mellesleg egy igen impozáns klipet is kapott (de ez egyébként a többi számhoz kapcsolódó klipről is teljes mértékben elmondható). Antonio Calanna énekes már itt az elején egyből megmutatja, hogy milyen fantasztikus hangja is van. A dalokról általánosságban elmondható, hogy fülbemászó refrénekkel, remek dallamokkal operálnak, ám vannak eltérések a felépítésükben és a keménységükben az előzőhöz képest.
Következőnek érkezik az album kvázi másik címadó dala – ami egy középtempósabb, „komorabb”, de legalább olyan jó nóta, mint a Gods of Metal. A klipje pedig rendkívül látványos. Csakúgy, mint a The Way of the Samurai, ami ugyancsak a keményebb dalok közé tartozik – szerintem az első lemezen ennyire poweres dal nem volt – itt-ott kis hörgéssel, a refrénben kétlábdobbal. A Temple of Silence kapott egy koncertfelvételekből összevágott klipet és nagyon jól állnak neki a távol-keleti dallamok. Míg elmondható, hogy a Legends albumon az egyik kedvenc dalom a pörgős Run volt, addig ezen egyértelműen a When Monsters Roar tetszik az egyik legjobban. Tetzel hörgése és az indulás alapján simán lehetne egy melodikus death metal szerzemény is – de mindenképpen az egyik legkeményebb, legjobb nótáról van szó.
Ahogy az első albumon is, itt is következik a „kötelező” ballada, jelen esetben Path of the Brave címmel, ahol azonban Antonio Calanna újfent megmutat(hat)ja, hogy miért is ő az egyik legjobb hang és énekes jelenleg a stílusban – téve ezt egy feltörekvő banda tagjaként. Nagyon szép, tiszta éneklése hidegrázós perceket okoz a hallgatónak – és még ez a dal is kapott egy saját klipet. A Like Thor and Loki az első lemez koncepciójához kapcsolódik és eléggé jó szám, de az utána következő Valkyries in the Sky sokkalta jobb. Laura Guldemond, a Burning Witches énekesnőjének vendégvokálja nagyon jó választás és ötlet volt, csakúgy, mint Tim Hansen gitáros (Induction) komoly gitárszólója – és mindketten kiveszik a részüket a bitang jó klipből is – csak ismételgetem itt magamat a klipekhez kapcsolódóan.
És még az utolsó három track sem sikkad el, vagy fullad unalomba – a Welcome mind hangszerelésileg, mind slágerességét tekintve ott van a szeren. Előzetesen a dalcímeket látva reméltem, hogy a Who Wants to Live Forever nem egy Queen-feldolgozás lesz – és nem is az lett, hanem a lemezt záró lassabb tempójú, balladásabb, andalgós tétel, ami megadja az alaphangot a leülésével, hogy itt van lassan az utazás vége. Nagyon szép, érzelmes gitárszólót hallhatunk benne és mindenképp meg kell említeni az akusztikus gitárok odaillő használatát is. A dal gyakorlatilag egyből átvezet minket a The Journey Will Not End tényleges lezáró outroba, mely zeneileg szinte ugyanolyan, mint az intro és nem nehéz kitalálni abból a néhány sorból, illetve a címből sem, hogy itt nincs vége az „utazásnak”.
Antonio Calanna énekes végig kiváló, egyenletes teljesítményt nyújt, magasai libabőrözősek. Tim „Tetzel” Schmidt énekes nemkülönben és nagyon örülök neki, hogy pár dalban végre hallhatjuk a hörgését is – az új Asenblut lemez ajánlója is érkezik nemsokára, amiről nem gondoltam, hogy ennyire fog tetszeni és hogy ilyen jó lesz. Tökéletesen egészítik ki egymást. A hangszeresekre sem lehet panasz most sem, Jasmin Pabst és Ursula Zannichelli gitárosok bitang, ízes szólókat nyomnak felváltva a dalokban. Florian Toma basszus- valamint Leif Jensen dobjátéka pedig megint csak hibátlanul adja a talpalávalót. Örvendetes, hogy a dobjáték keményebb poweresebb – néhol már speed metalos. A két táncoslány, Christina és Luisa ismét kitesznek magukért már a klipekben is, nagyon megdobva ezzel a produkciót – alig várom már a következő koncertet. Legközelebb 2025. március 2-án, Budapesten a Barba Negra Blue Stage-ben láthatjuk majd őket a Dirkschneider Balls to the Wall 40 éves jubileumi koncertjén, a Crownshift társaságában. Aztán remélhetőleg 2025-ben végre főbandaként is eljönnek majd kis hazánkba egy headliner turné keretében – én már azt várom a legjobban.
Nem lehet szó nélkül elmenni a lemez igényes fizikai kivitelezése, megjelenése mellett sem: kapott egy alternatív lemezborítót is (a The Year of the Dragon „alcímhez” kapcsolódóan) – és ami talán még jobb is, mint az eredeti. Az AFM Records-nál jelent meg a debüt Legends tavaly, idén azonban kiadót váltottak és leszerződtek a Reigning Phoenix Musichoz, aminek örülök, mert utóbbi talán még valamivel nagyobb is. Elmondható, hogy egy koncepciójában eltérő, zeneileg továbbfejlesztett második lemezt kaptunk az All for Metaltól a tavalyi bemutatkozó Legends-hez képest – aminek én nagyon örülök, mert hiába ugyanazok az alapok, mertek itt-ott belenyúlni, változtatni. Kíváncsi vagyok, hogy a harmadik korongra mennyit kell várni – jön-e már egyből jövőre, vagy most várnak egy-két évet a megjelenéssel.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
