A hazai Amorite jövőre fizikai formátumban is megjelenő anyaga gyökerestül feltépte a szellemi lét veszélyeitől óvó képzeletbeli kérget, és rászabadította a zenéjére mindazt, amit alatta talált. Ez így is van jól. Az én definíciómban a death metalnak félelmet, nyugtalanságot és emberfeletti erőt kell árasztania. Véresen komolynak kell lennie, hogy a szórakozni vágyókat messzire kergesse. Ebből az elvből nem engedek, és szerencsére az Amorite új anyaga sem.
A 2015-ös Invisible Fire meggyőző elszántsággal settenkedett a death metal zordabb tájainak közelébe, majd a gitártémák „örvényszerűsége” a 2016-os Final Entropy EP-n tovább domborodott. Négyévnyi csendet követően, éppen a 2020-as év kellett ahhoz, hogy az agy mordori sötétségébe alámerülő Archaic Faces of Ecstasy elkészülhessen.
Nagyot lépett előre Keszi Csaba és Szabó Péter zenekara. A Vesztegzárból ismert Hökkön Attila vokáljával kiegészülve az ősi rituálék útján indultak tovább, és messzire jutottak. A félórás Archaic Faces of Ecstasy, elődjéhez képest, indirektebb, befelé fordulóbb zenét tartalmaz. A készítőit alighanem hidegen hagyta a szemmel látható világ, és inkább a belső sötétség zugaiban kerestek inspirációt. A zenei tartalom is ennek megfelelően – ám kellő mértékben visszafogottan – eklektikus és kísérletező, vagyis kevésbé kategorizálható. A death metal ma már roppant tág fogalomnak számít, az Amorite új anyagát pedig a műfaj számos ösvényei közül a kissé tekergősebb csapásain kell keresni, azoknak is valahol a metszéspontján.
A műfaj borúsabb, és emiatt számomra izgalmasabb képviselőihez tudnám némileg hasonlítani az itt hallottakat. Érintőlegesen rokonságot mutat a Cruciamentum vagy a Sulphur Aeon-típusú zenekarok death metalhoz való megközelítésével, azonban nekem a Necros Christos is azonnal eszembe jutott, mind a zene, mind a rituálék tekintetében. Ugyanakkor a disszonáns, technikás/atmoszferikus death metal csapatok is hatottak az Amorite-ra, mint amilyen az Ulcerate, és mindezek keverednek az old-school témákkal. Az utóbbi jelző azonban már nem mondható ki annyira egyértelműen, mint korábban. A nevekkel való dobálózással csupán láttatni szeretném, hogy megközelítőleg milyen társasággal cimborál a magyar formáció. Tehát sikeres a törekvés arra, hogy előcsalogassák a dalokból azt a bizonyos szellemet, és az album hangzása ehhez nagymértékben hozzájárul. Az organikus jelleg megőrzésének maximális figyelembe vételével vált teltebbé és profibbá a lemez megszólalása a debüthöz viszonyítva, ami engem már az első másodpercektől receptívvé tesz a hangulat befogadására. Fenyeget, óva int, vészre figyelmeztet!
A nyitó Collapse Consciousness baljós hangjai azonnal meghatározzák az album palettáján lévő árnyalatokat, súlyosságokkal, fogós tremoló témákkal, kétlábdob alapokkal és remek cinekkel. A magasabb tartományban kígyózó gyors, szinte csalogató gitárjáték (pl. Timeless Chase, Ayahuasca) intenzitását visszafogottabb, hangulatilag borultabb lassú részek egészítik ki. Az Initiation ádáz sebességét például félelmetes középrész váltja, Péter remek pörgetéseit jó ívben követik az újabb váltások, a markáns gitártémák. Attila mély orgánuma is a megfelelő elszántsággal és átérzéssel hörgi, bömböli el a valóságtól való elrugaszkodást fokozatosan felépítő szövegeket.
A Frozen Time című tétel az album csúcspontja számomra, a nyitó gitárjáték és a lemez hangulati gerincét képező időnként ismétlődő pengetések miatt, amelyek a lemez legvégén valamilyen formában ismét visszatérnek. A dalban a régisulis súlyosság, a technikás megközelítés és a disszonáns hangszínek természetes módon illeszkednek egymáshoz, és a dobtémák is rendkívül változatosak. Az anyag befelé fordulását, elmélyedését az Archaic Ecstasy veszedelmes törzsi jellege egyértelműsíti, a sötét rituálékkal egyenrangú gitársodronnyal karöltve. Ha már a forgószelet idéző témáknál tartunk, a záró Footsteps in the Blaze esetében még a Bölzer is eszembe jutott, de egy-egy múló pillanatra, főleg a bőgő és a dob jól hallható összjátéka kapcsán, a Chapel of Disease is felsejlett. Mindez csupán azt jelenti, hogy az Amorite minden irányban nyitva tartja a kapuit, és hagyja, hogy az így ért hatások természetesen csapódjanak le a zenéjükre.
Az Amorite az Invisible Fire anyaggal megvetette a lábát a death metal talajában, az Archaic Faces of Ecstasy azonban olyan mértékű kreatív elmozdulás jeleit mutatja, amely a zenekart a legizgalmasabb alkotói forrpontra helyezik.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
A cikk rendesen felkette az érdekődésemet. És tényleg bruálisan erős anyag a megosztott link dala.