Az olasz Angel Martyr február közepén jelentette meg második nagylemezét. A képlet nem túl bonyolult, a taljánok a klasszikus trió felállásban tolják a nem kevésbé klasszikus speed metalt. A toszkán csapat 2010-ben indult útjára, majd fokozatosan lépdeltek az underground kötelező lépcsőfokain, volt demo, majd egy EP-vel jelentkeztek, 2017-ben pedig a német Iron Shield Records gondozásában elérkezett a debütálás ideje. A Black Book: Chapter One egy közel egy órányi terjedelmű speed-es heavy metal album volt, kellően hagyománytisztelő és egyben őszintének tűnő, hiteles produkció. Aki ismeri a fenti kiadó portfólióját, nem fog meglepődni a szintén német Pure Steel Records-nál kiadott új korong hallatán sem.
A toszkán hármas nem fordult le a fő csapásvonalról, nyílegyenesen halad a maga választotta úton, melyet olyan nevek tapostak ki előttük, mint a Raven, az Exciter, az Anvil, vagy az igazán korai Metallica. A srácok ezúttal sem spóroltak a menetidővel, sőt sikerült is túllépniük a debütáló lemez hosszát. Tíz dal, több, mint egy órányi terjedelemben… Nos, nem kifejezetten a speed metal-ra jellemző adatok; a záró tétel ráadásul tizenkét perc. A hosszúra nyúlt lemezen viszont sikerült jól sáfárkodni a témákkal, így a korong nem süpped a középszerűségbe és nem válik unalmassá, önismétlővé sem. A borítókép koncepciója kb. a Sepultura – Bestial Devastation EP-je óta visszatérő motívum. Sokan, sok helyen elsütötték már a templom felett megjelenő démon karakterét, a Ghost pl. közel egy karriert épített erre a koreográfiára. Na, de lássuk a lényeget, mit is kínál az olasz speed trió!
A Black Rose On A Frozen Grave első fele a címe ellenére egy hangulatos akusztikus gitárral elővezetett intro, a második rész viszont már a címnek megfelelő hangkollázsokat tartalmaz. A tényleges nyitódal, a lendületes The Legion of the Black Angels remek riffekkel felvértezve repít vissza 1983 környékére. A korongon hallható gitárjátékról a Piece Of Mind korszakos Iron Maiden-re asszociáltam, a zömében hat-hét perces dalokban egy-egy kidolgozott gitárszólónak is jutott tér. Az énekes-gitáros Tiziano torkából az Anvil-es Lips, illetve a Raven vokalista John Gallagher orgánuma köszön vissza. A dobos Niccolo játéka nem tolakodó, hozza a szükséges és elvárt pörgetéseket, esetenként kiállásokat, de nem egy Robb Reiner-féle erőmű. A játéka azonban így is tökéletes ehhez a muzsikához. A basszer Dario pedig maximálisan alárendeli magát az összképnek, hangszere jól kihallható, szerepe viszont kimerül a stabil alapozásban. A szövegek természetesen démonokat idéznek, horror sztorikkal rémisztgetnek vagy a metalt dicsőítik. Kell ennél több!?
Aki eddig jutott az olvasásban, jogosan kérdezheti, hogy miért lelkesedek ennyire egy újabb retro-speed korongtól, de az adekvát választ magam sem tudom, egyszerűen jól esik feltenni a lemezt és átadni magam a lendületnek. A dalokból sugárzik a tűz, ettől sokkal többet pedig nem vár(hat)ok egy efféle lemeztől.
(Andris)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.