Annak idején, amikor ‘96-ban kijött a Plays Metallica by Four Cellos lemez az Apocalyptica-tól, az elég különleges volt. Most egy kis boomer visszaemlékezés következik. Akkor még leginkább a Hammer-ből értesültünk az újdonságokról és internet (nem is nagyon vágtuk mi az…) híján a haverok kazettáin, később CD-in kívül csak a lemezboltokban ismertem meg újdonságokat. Az Apocalyptica-val még így is elkerültük egymást, csak később, egy válogatás CD-n találkoztam velük. Tényleg különleges volt, ahogy a kultikus és örökérvényű Metallica klasszikusokat egy más nézőpontba helyezve csellókon játszották, ráadásul klasszikus zenei áthallásokkal. Aztán persze a csapat még egyéb feldolgozásokkal (Slayer, Faith No More, etc.) is jött az évek során, de igazából nem követtem őket. Ha néha szembejött egy-egy friss daluk, meghallgattam ugyan, de – és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül – a Wednesday sorozat kapcsán találkoztunk újra. Azzal pedig valószínűleg sok fiatal is megismerte a csapatot, és talán a lányomhoz hasonlóan ők is el akartak jönni megnézni élőben a csapat előadását. Engem azért is érdekelt, hisz nemrég új lemezzel jelentkeztek, amin ismét csak Metallica dalokat játszanak. Na, ennek kapcsán indultak turnéra, aminek vendége a szintén finn Arctis volt.

A Barba Negra Red Stage adott otthont a bulinak. Időben érkeztünk, így már az előzenekart is jó pozícióból tudtuk nézni. Ez ugyan a hangzás élvezetének nem kedvez annyira, viszont a látvány kárpótol. Az énekesnős csapat már a kezdéstől fogva próbálta folyamatosan fenntartani az érdeklődést és meg is tettek mindent ezért. Azt hiszem van jövője a csapatnak, mert a koncepció és a kiállás is oké, sőt, a billentyűkkel és samplerekkel jócskán megpakolt dalok a későbbiekben működhetnek is. Mondjuk az, hogy jelentős popos témát is használnak, az esélyt nyújt arra, hogy szélesebb körben is ismertek lehessenek,

Az öttagú csapatról túl sok infót nem találtam, de azon túl, hogy a debüt lemezüket a Napalm hozta ki és rögtön be is kerültek egy ilyen turnéra azt gondolom nem jelent rosszat. Engem mondjuk nem győztek meg, de azt sem mondhatom, hogy roszzak voltak. Azt gondolom viszont, hogy még nem érettek meg arra, hogy ekkora színpadon mutassák meg magukat. Éreztem, hogy élni akarnak a lehetőséggel és láthatóan bele is adtak minden, ám éreztem benne nem kecés görcsösséget is. Mondjuk rajtuk az látszott, hogy élvezik a lehetőséget és igyekeztek is megmozgatni és szórakoztatni a közönséget a rendelkezésükre álló fél órában. Előzenekarnak megfeleltek, de nem sírtam volna akkor sem, ha rögtön a fő produkciót nézhetem.

A várakozást még fokozni tudták azzal is, hogy az átszerelés idején felhúztak a színpad elé egy fehér függönyt, ami azért ahhoz elég áttetsző volt, hogy amikor a Metallica koncerteken megszokott  Morricone intro (The Ecstasy of Gold) után a villódzó fényekben felsejlettek a finnek körvonalai és belekezdtek Ride The Lightning-ba a feszült várakozás kezdett kiengedni, de igazából akkor szakadt ki az elégedettség hangja a közönségből, amikor lehullt a lepel. Na, onnan nem volt megállás. Jöttek a halhatatlan Metallica átiratok. Mit ne mondjak, egy pillanatig sem lehetett unatkozni, hiszen alapvetően is metal klasszikusokról beszélünk, de itt a hangszerelés miatt volt extra bőven.

Aki azt hinné, hogy a klasszikus zenei hangszerek miatt statikus előadást láttunk, az nem is állhatna távolabb a valóságtól. Paavo, Perttu és Eicca hol itt, hol ott tűntek fel a csellóikkal, headbangeltek, végig vigyorogták a műsort. Láthatóan élvezték is, hogy értő közönség fogadta őket. Persze visszaemlékeztek a korábbi fellépésükre is és emlegették a magyar élményeiket. A koncerten egy pillanatig sem volt üresjárat és engem például az is ámulatba ejtett, hogy mennyire nem hiányzott az ének. 

A program amúgy igazi best of volt. Nem bízták a véletlenre a hangulatot, hisz már másodikként jött a Metallica talán legnagyobb slágerének számító Enter Sandman, de természetesen a Nothing Else Matters sem maradhatott ki, ami amúgy a rendes program záró tétele volt. De közben azért játszottak nem egyértelmű korai szerzeményeket is, mint például a Creeping Death, a The Four Horsemen vagy az egyik legvitatottabb lemez címadója, a St. Anger. 

Nekem az egyik csúcspont a tragikus sorsú Cliff Burton-re emlékezve neki ajánlott The Call of Ktulu volt, de nyilván az egész koncert egy nagy utazás volt.

A ráadásra nem kellett sokat várni. Ott még megkaptuk a Seek & Destroy-t és a végén a One-nal zárták a kb. másfél órás műsorukat. Ennek különlegessége, ahogy az új lemezen is, James hangja is velünk volt. Csak hogy még fokozzák a hangulatot.
Kiváló este volt, amiben a három főszereplő mellett a dobos Mikko Kaakkuriniemi-nek is jelentős szerepe volt. Hihetetlen hangulatot teremtettek, ami részben nyilván a klasszikus daloknak is köszönhető, de az az igazi mágia, ahogyan ezek a finn metal rajongók áthengszerelték és előadják.