Appaling Spawn
Freedom, Hope & Fury (The Second Spawn)

(Inferno • 1998)

Crissz93

2023. július 2.

0

Pontszám

9.5

Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!

Talán a saját környezetünkből is tudunk olyan esetről, ahol van két testvér és közülük van egy, aki az élet számos területén dominánsabb, mint a másik. Mindent megkap a szüleitől, feltétel nélkül támogatják mindenben és mindezen felül rendkívül tehetséges is abban, amit csinál. A másik fivérnek már csak az utánfutó szerep jut és próbál kilépni abból a nyomasztóan nagy árnyékból, ami rávetül. Pedig ha egy kicsit közelebbről megismernék, akkor észrevehetnék, hogy neki is vannak értékes tulajdonságai, sőt ugyanazzal a támogatással akár ugyanúgy kiemelkedhetne társadalmunk szürke átlagából, mint a sztár tesó. Ilyen érzetem van akkor, amikor az Appaling Spawn nevű formációra gondolok, akik aztán Lykathea Aflame néven egy most már kultikus státuszú mesterművel örvendeztettek meg minden olyan pszichopatát, aki vevő volt akkoriban az ilyesmire. Az Elvenfris előtt azonban történt egy és más, amiről szerintem illendő megemlékezni. 1995-ben határozták el, hogy ők megmutatják a világ underground felének azt az ellenállhatatlan energiát, ami bennük él és kiszabadulni kívánkozik. Mert itt bizony olyan szélsőséges brutalitásról beszélünk, ami mellett nagyon kevesen rúghattak akkoriban labdába. Ha összegyúrtuk volna az akkor alkotó Cryptopsy lehengerlő brutalitását, a Cynic progresszív fineszességét valamint a Demilich technikás őrületét, akkor talán valami olyasmit kaptunk volna végeredményül, mint az Appalling Spawn fergetegesen letaglózó lemezét, a Freedom, Hope & Fury-t.

A vihar előtt se volt csend, mivel egy demo már jelezte azt, hogy mire számítson a bohém csapat részéről a nagyérdemű. A Bestial, Mystical & Spiritual a maga nemében egy egészen kiváló fél órás demo, amin igazi csiszolatlan gyémántokat hallhatott az a szerencsés, aki akkoriban ezt a kazettát a keze között tarthatta. Két év múlva pedig meg is érkezünk a lemezismertető tárgyához. Akárcsak egy dühöngő bika, akit éppen kiszabadítanak a rodeóról…olyan bestiális morgással indítja be a lemezt a Manthra of Hope. Petr „Ptoe” Tománek és Andy Maresh, alias Ondřej Mareš oroszlánrészt vállal abban, hogy irgalmatlanul dühös és letaglózó legyen a végeredmény. Közepesen mélyről jön fel mogorva hörgésük és van benne egy olyan állatias minőség, amit nem túl sok torokban lelni meg manapság. Fogaikat összecsikorgatják, nyakukból kiállnak az erek és mélyről lökik fel azt a savas méreggel átitatott hangorkánt, ami rendkívül hatásosan megemeli a brutalitás faktort. Ami ezután következik… hát jobban tesszük ha az asztalba kapaszkodunk, ugyanis ez a kezdeti pár másodperces hörgés csak figyelmeztetés volt. Egy vulkánkitöréssel egyenrangú neutronbomba ereje szakad fel egyenesen az arcunkba.

Ez a két úriember kezeli a gitárt és a basszust is. Mind a kettő alaposan belök minket a centrifugába és 35 perces menet végére meg se állunk. Elképesztően sűrűn és gyorsan váltakoznak a témák, ám ez nem akadályozza meg őket abban, hogy számos olyan szekcióra bontható rész legyen a szerzeményekben, amely egy jó időre a agyunkba vési a névjegyét. A száguldás nem az egyedüli sebességfokozata az Appalling Spawn legénységének. A progresszív dalstruktúrák által kapunk elszállósabb részeket is, ahol mintha egy rendkívül rövid időre eszébe jutna ezeknek a cseh fickóknak, hogy az élet szép és a virágok is épp most nyílnak…aztán ugyanazzal a hirtelenséggel rántanak minket vissza az ipari méretű csontdarálójukba. A My Heaven kezdőriffje is nagy mértékben épít a fineszes dalszerkezetek nyújtotta lehetőségekre. Ha akarja, akkor kérdés nélkül elvágja a torkunkat, amit aztán követhet egy olyan szekció, ahol a finoman simogató gitártémák már-már post-rock lágysággal simogatják bőrünket. Ha nem lenne annyira eltorzítva a gitár, akkor egy az egyben át lehetne emelni az ilyen részeket egy ábrándozós shoegaze lemezre. Minderre még rá is kontráz egyet a Sublime Fury tétel, aminél már a torzítópedál se áll a hűs szellőket és napsütést előidéző témák útjába.

Észbe se kapunk és egy csettintésre visszatérhetünk a technikás brutalitás vágóhídjára, ami a mindent lehengerlő blast beateknek köszönhetően grind sebességgel növelik az extremitások intenzitását. Itt kell megemlítenem a tragikus sorsú Gabriel „Gábin” Pavlík nevét, aki rendkívül erőteljesen és precízen püfölte a bőrt. Mániákusan kíméletlen dobolásába képes volt érzelmeket becsempészni. Ez önmagában egy olyan kvalitás, ami a mostani ütősök nagy százaléka fölé emelné. Már itt is megmutatkozott vitathatatlan tehetsége. Tomas Corn elképesztő precíziójához ugyan nem mérhető a játéka, de amit a dalok megkövetelnek tőle, azt teljesíti is. Az Appaling Spawn-on kívül csak további két formációban talált magának helyet, ami tényleg nagy kár. Az Azure Waters of Inthera egy kis instrumentális szünetnek tekinthető, ami után visszatérhetünk ebbe a skizofrén univerzumba. Miért pont skizofrén? Mert már itt megmutatkozott a csapat keleti filozófiákhoz való vonzódása. Ezért is vannak ekkora kontrasztok a dalokban és ez teszi végtelenül érdekessé a végeredményt.

A pozitív energiákat szállítják ezek a vérszomjas hangjegyek, ami igazán az Elvenfris lemezen fog kibontakozni. Ott tényleg olyan érzete van az embernek, mintha egy buddhista szerzetes ült volna be egy holdjárószerű mezőgazdasági munkagépbe és hajt át rajtunk rendkívül nagy sebességgel. Mindeközben idéz nekünk a Dalai Lámától, mert szeretné ha jól éreznénk magunkat agonizálásokkal teli halálunk közepette. A legfőbb különbség abban rejlik a Lykathea Aflame és az Appaling Spawn albuma között, hogy itt egy sokkal direktebb élményben lehet részünk, mint a nagy testvér alkotásában. Ott sokkal nagyobb teret kap a spiritualitás és a progresszió, míg itt egy elszabadult hiperszónikus tehervonat sebességével közlekednek a hentelős riffek, amibe itt-ott belecsempésznek egy kis keleti bölcsességet. A technikásság sose megy a dalok rovására. Nem hagyják, hogy a zenei tudás az album élvezhetőségének a rovására menjen. Az egyedüli dolog, amit megállít egy szép kerek 10 pontos értékeléstől az az itt-ott felbukkanó kiforratlanság. Néha túlságosan is éles váltásokat, kanyarokat vesznek a dalok, amit a névváltás után már sikerült megoldaniuk. Ennek ellenére ez egy méregerős album, amiért kár lenne, ha a feledés homályába veszne. Technikás progresszió vérgőzős brutalitásban tálalva.