Arch Of Hell
Arrival

(MetalGate Records • 2020)

Armand

2020. december 14.

0

Pontszám

10

Az Arch Of Hell olvasztótégelyében a dallamos death metalt elegyíti különféle elemekkel. A brnoi csapat 2006-ban alakult, az Arrival a harmadik nagylemezük, de korábban annak rendje és módja szerint készültek demok is. A héttagú zenekarban minden poszton külön muzsikus játszik, azaz két gitáros, egy önálló billentyűs és a ritmusszekció alkotják a hangszeresek sorát. Az énektémákért pedig egy alapvetően extrém férfi és egy dallamos női hang felel. Az Arrival az első találkozásom a cseh csapattal, így elvárások és előítéletek nélkül kezdtem ismerkedni a lemezzel.

A Chariots of the Gods nagyszabású intrója után azt vártam, hogy a gitárok hirtelen berobbanva leborotválják a fejemet, ehhez képest a kezdőtéma egy olyan dallamba megy át, mely egy Depeche Mode lemezen sem hatna idegenként. A másodikként érkező címadóban viszont robbannak a gitárok. Ez az alapvetően középtempós monstrum egy ötletgazdag fiatal csapat képét rajzolja elénk. A billentyűsök jelenléte az egész albumon domináns, nemcsak színesítik a zenét, érdemes külön is figyelni, miket játszik Molly. A dúsan hangszerelt zene a göteborgi vonal nagyjai közül leginkább a Dark Tranquillity stílusához áll közel. A harmadik nótában (Nile) Tereza remek dallamos éneket hoz, Stépán pedig gyilkolja a hangszálait, ebbe a szerzeménybe egy rövidebb szimfonikus black metalos tekerést is integráltak. A Sachmet fenyegető billentyűs introjából az album legslágeresebb dala kerekedik ki, melyben Tereza hangjának jelentős szerepe van; nem áriázik, hanem dallamokat énekel. Ha már a dallamok, ebben a szerzeményben a gitárszóló dallamvezetése igazán rendhagyóra sikeredett.

A soron következő lendületes Curse of Reincarnation-ben radíroznak a gitárok, a billentyűkkel összedolgozva néhol olyan érzetet keltenek, mintha egy szteroidokkal telepumpált Symphony X muzsikálna. A 19.07.13 egy percnyi átvezetője után következő Stardust ismét egy középtempós súlyosság Stépán változatosan elővezetett extrém hangjaival, Tereza dallamai viszont itt is a hátukon viszik a refrént. A dal felépítése a Natural Born Chaos időszakának Soilwork-jét idézi. Remek darab ez is, az Arrival legerősebb tekerős, de egyben harmónia gazdag szólójával. A Follow the Sphinx bevezetőjében Stépán bizonyítja, hogy a gégemetszett rikácsolások mellett a dallamos énekkel sem áll hadilábon. Ez, a műfajhoz képest elmélkedősebb tétel végképp meggyőzött az Arch Of Hell sokoldalúságáról. Az Ambrosia keleties kezdődallama végigvonul a dal bevezetőjén, az Ungrateful szólójának kezdő motívuma szintén ezt a világot idézi meg. A borító és a dalszövegek alapján a tematikában van egy egyiptomi, illetve egy futurisztikus szál is, arról viszont nincs információm, hogy az Arrival konceptlemez lenne. Az utolsó hagyományos dal, az Ungrateful is hozza az eddigi színvonalat, a hangulat a lemez végére sem ül le. A lemezt pedig a Vanishing Out of the Earth futurisztikus billentyűs levezetője zárja.

Az ismeretlen Neuro Impulse Sound Studio olyan hangzást hozott össze a csapatnak, mellyel semmilyen összehasonlításban sem vallanak szégyent. Szépen és erőteljesen szól minden hangszer. Egy ilyen sűrűn hangszerelt és rengeteg vokállal megpakolt zenénél létfontosságú, hogy a hangkép áttekinthető legyen. Az Arch Of Hell nálam minden szempontból kiválóan vizsgázott az Arrival lemezzel, mely egy újabb gyöngyszem az undergroundból. A melodikus death vonal kedvelőinek érdemes próbálkozniuk az újításokra is hajlamos cseh hetes harmadik korongjával!

Az ajánlót írta: Andris