Are we done crying? – Reflexiók a Ghost „Skeletá” című albumára
Csontokig hatoló érzelmek, egyszerű magasztosság, a nyolcvanas évek aréna rock nosztalgiája, kalandok, amiket mintha már (túl sokszor) megéltünk volna és néhol egy-egy kis sátánozás. Valami felsoroltakhoz hasonló benyomást keltett bennem a többség számára zeneileg megosztó Ghost hatodik stúdióalbuma az első hallgatás után. Az előítélet-mentesség miatt adtam neki és magamnak is még egy hónapot, hogy az az idő alatti többszöri befogadás tapasztalata kellőképp leülepedjen bennem és egy fangörl-effektustól megszabadított objektívebb nézőpontból tudjam értékelni a Skeletá teljesítményét.
Ugyanakkor még mielőtt bármit is erős megjegyzésekkel kezdenék illetni, be kell vallanom, hogy nagy rajongója vagyok a Ghost eddigi munkásságának, a második albumciklus volt a belépőm anno 2013-ban. Azóta végig követtem úgy a diszkográfiát, mint a könnyed, régisulis horrort parodizáló videósorozatot, ami a zenekar imázsának építését szolgálja több-kevesebb sikerrel. Mindebből és a koncertfilm (Rite Here Rite Now, 2024) megtekintése utáni tapasztalataimból kiindulva talán túl nagyok voltak az elvárásaim a Skeletá-t tekintve, úgy gondoltam, hogy na majd ez az album hoz egy Meliora-hoz hasonló meghatározó összképet arról, merre is tart ez az ízig-vérig sátánista gospel zenekar. Spoiler alert: csalódnom kellett.
A Ghost dalokról tudni illik, hogy többször meg kell hallgatni őket, míg megragadnak az emberben, míg duruzsolni kezdik önmagukat egy borozgatós vasárnap délutánon, vagy épp munkába menet a forgalmi dugó legunalmasabb kereszteződésében. Éppen ezért szerettem volna a csalódottságom hevében kicsit félrerakni az anyagot, hogy majd pár hét elteltével hátha szebbeket is tudok gondolni róla.
Mindenekelőtt arról a dologról szeretnék írni pár szót, ami egy album végighallgatásánál először botlik a figyelmünkbe: a borító. Zbigniew M. Bielak nem először dolgozott együtt a Ghost-tal, feltételezhetően van tapasztalata annak reprezentálásában, hogy miről és hogyan szól egy olyan record, ami Forge úr műhelyében lát napvilágot. Bár az első benyomásom az volt, hogy egy sketch-szerű, a megszokottnál kevésbé kirívó vizuált látok, később rájöttem, hogy pontosan emiatt passzol tökéletesen azzal, amit hallgattam a borító tanulmányozását követő szűk 50 percben. Újjáépült az Imperában leomlott birodalom, most a belső történésekre helyeződik a hangsúly, az épületek eltörpülnek, a tükörben pedig megjelenik a két világ közötti én, aki nemcsak önmagát, de önnön múlandóságát is vizsgálgatja.
Így tehát az album első dala, a Peacefield mintegy átmenetet képez az Imperában felépített külső és a most kibontakozó belső világok között. A megjelenést követően Forge több interjúban is arról nyilatkozott, hogy bár nem akart egy „Impera kettőt”, ennek ellenére ez a dal tartalmilag tagadhatatlanul abba az irányba indul el. Persze, látom benne a narratív szándékoltságot, viszont én, aki a grandiózus arénabombázó Ghost intrókkal vagyok megszokva, nem éreztem semmi húzást ebben a dalban. Ehhez valószínűleg az is hozzátesz, hogy Genesis és Journey rajongóként felfedezni véltem néhány egészen ismerős dallamfordulatot, ami miatt úgy éreztem, már tucatszor hallottam ezt a dalt. Bevallom, nekem unalmas volt. Nagyon hasonló érzésekkel töltött el a Lachryma is, aminek bár a nyitó riffje egy igazi, „önazonos ghostos” hangon szólal meg – pont ahogyan szeretjük – a kórus azonban nemcsak az összhangzatban gyenge, de az sem segít rajta, hogy többször el lett lőve ugyanez, ugyanígy más zenekarok (gondolok itt Alice Cooper Poison-jére, vagy minden második Bon Jovi dalra), de általuk is (lásd Square Hammer, Spillways). Nem titok, hogy egy jól bevált formuláról beszélünk, nekem azonban ezen a ponton már túl sok volt ahhoz, hogy megvásároljon.
A Satanized az első dal, amire azt tudtam mondani, hogy igen, valami hasonlót vártam ettől az albumtól. Olyan újfajta dallamvilág ez, amiben egyszerre lelhető fel az összes eddigi Ghost album stílusrepertoárja és egy vadi új életérzés, továbbá nagyon szépen ragadja meg és helyezi sátános kontextusba a Skeletá koncepcióját. Egyszerre catchy, gonosz és őszinte. Mi sem követhetné más ezt a dalt, mint egy igazi nyolcvanas rockballada az elveszettségről. A Guiding Lights szépen átíveli a Satanized szerelmi vívódását egy új világba, ami ha konzekvens marad, akkor akár az album meghatározó hangja is lehetett volna. Instrumentális track látszatával indít a De Profundis Borealis, de hamar rájövünk, amint Papa V Perpetua megszólal, hogy ez nem egy Miasma-féle hangszerorgazmus lesz. Itt a szövegen érződik egyfajta összecsapottság (ez a gyanú a későbbiekben mással kapcsolatban is visszatér), mintha a deadline előtt egy héttel azt mondta volna a kiadó, „hallod Tobias, csak kéne erre a dalra valami vokál, mert így nagyon üres.” A Cenotaph hallgatása alatt, bevallom, elnevettem magam a Bob Dylan soron, főleg azután, hogy a Peacefield-ben is találni véltem egy közismert Metallica sort. Igen, tudom, hogy szándékos, de nagyon cheap benyomást kelt. Szégyellem is magam, hogy épp az elhunyt szerettektől búcsúzó dalnál horkanok fel a röhögéstől (nem vidám, inkább kiábrándult röhögés volt), azonban lírailag már túl magas a léc ahhoz, hogy egy ilyen húzás működhessen.
De tetőzzük be az „utolsó pillanatra maradt, gyorsan kezdjünk vele valamit” motívumot a Missilia Amori című dallal, ami, hogyan is fogalmazzak, egy ránézésre körülbelül 5 perc alatt megírt dal. Kell még egy szám, de mi legyen az, miről szóljon? Love Gun már van, hm, legyen Love Rocket, de szokás szerint írjuk át latinra (ez úgyis része az imázsalkotásnak), hogy ne legyen egyértelmű. Tetszett a Call Me Little Sunshine fő riffjéhez hasonló megoldás, ezek az erős, egyszerű de fogós dallamok nagyon jól tud(ná)nak működni, ha nem veszítenék el az érvényességüket a negyedik percnél, amikor már várnál valami mást is, de nem jön. A Marks Of The Evil One ezzel szemben szerintem egy egészen alulértékelt darabja az albumnak, nekem kicsit a Prequelle hangulatát idézte, ami közel áll a szívemhez, azonban azt nem tudom, hogy lírailag hogyan kapcsolódik a Skeletá többi részéhez. Ez ismét egy olyan dal – a Peacefield-hez hasonlóan –, amit narratív szempontból hamarabb el tudtam volna képzelni az Imperán. Ahogy a Spillways-t így retrospektíve pedig inkább ezen az albumon.
Egy record nem lenne Ghost record, ha nem lenne benne egy kis pajzánkodás, ráadásul egy templomban. Az Umbra lehetne akár egy Mötley Crüe dal is, ha ők használtak volna synth-wave elemeket. Ha más nem is, ez a dal stílus hű hagyatéka Forge hajmetálos pályafutásának a Crashdïet-ben. Egészen jó nóta, de azért itt is bele kell szólnom annyit, hogy ezt a nagyon ad-hoc, feleslegesen hosszúra nyújtott szintetizátor szólót meg lehetett volna hagyni kizárólag az élő műsorba, mert az album kontextusában kizökkentőbb a kelleténél.
A záró, Excelsis névre hallgató dal sajnos nem érte el azt a hatást, mint a Life Eternal a Prequelle-n, pedig nagyon próbálkozott. De nem csak itt bukott el, hanem ABBAn is, hogy annyira szeretett volna egy a The Visitors (ABBA) hangulatához hasonló misztikusságot imitálni, hogy a folyamatban elveszítette önmagát. Úgy akart Zenith lenni, hogy túl sokáig nézte magát a tükörben és elkezdett deformálódni az arca. Igen. Mondanám, hogy hallottam már ennél jobb Ghost albumzárást, de az az igazság, hogy ennél eddig csak jobbat hallottam.
Így, feltéve a pontot az i-re, összességében kicsit elkapkodottnak érzem ezt az albumot többszöri hallgatásra is. Ghost rajongóként úgy érzem, hogy eddig minden albumuknak volt egy nagyon eredeti, összetéveszthetetlen hangzása, sajátos világa, koherens mondanivalója. Ezzel szemben a Skeletá túl sok minden akar lenni egyszerre, olyannyira, hogy menet közben többször elengedi a hallgató kezét, át-, majd visszaalakul. Természetesen nem azt mondom, hogy egy gyenge albumról beszélünk, mert ez nem lenne igaz. Viszont kis türelemmel és több idővel – két világturné és egy mozifilm leforgatása között – egy sokkal polírozottabb egésszé válhatott volna.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
