Ha a gázmaszkos borító és a zenekarnév valakit azonnal az Impaled Nazarene-hez kötnek a pavlovi reflexei, már az elején jó lesz leszögeznem, hogy a Necrosmose zenéjének nincs sok köze a finnek kecskeimádó, perverz black metaljához. A franciahonban tevékenykedő Armageddon Death Squad a death metal hagyaték farvizein kormányozza négytagú legénységét a már ismert útvonalakon.
A Great Dane Recordstól számos anyagot ismertettünk már, így ha meglátom egy CD-n a kiadó logóját, nagyjából meg tudom állapítani azt a skálát, amelyen belül az adott lemez nívója ingadozhat. Néha akadnak kiemelkedő korongok, és a másik végletre is lehet példát adni, azonban leginkább egy stabil „középmezőny” az, amire számítok, mielőtt berakom a francia kiadó egyik CD-jét. A bandák zöme megüt egy bizonyos mércét, de túlzásokba sem kell esnem nagy lelkesedésemben. A 2018-ban már függetlenül megjelent, de a Great Dane gondozásában tavaly kiadott Necrosmose című debütalbum tökéletesen megfelel ennek a leírásnak.
A négyesfogat leginkább a technikás irányból közelíti meg kedvenc stílusát, ám hozzá éppen annyi régisulis death metal társul, hogy többnyire a kettő metszéspontján kell őket keresni a képzeletbeli térképen. A kiadó az Agressor, a Decapitated és a Necrophagist zenekarokra hivatkozik a stílust illetően, ami részben rendjén is van, bár az utóbbinál a franciák jóval kevésbé komplexek. A címadó dal vokáltémája és a hörgés hangszíne még a korai Morbid Angelt is eszembe juttatta, de a fiúk egészen biztosan szeretik a Pestilence-et, sőt az Obscurát is, viszont ezeket csak a death metalhoz való megközelítés behatárolása céljából írom. Egyéniség szempontjából eggyel szerényebb ligába tartozik az Armageddon Death Squad.
Nos, a lemez a maga 51 perces hosszúságával tizenkét death metal szerzeményt és egy demós hangzású bónuszdalt tartalmaz. Örülök, hogy az anyag nem a sebességről szól, ezért a hossz fel sem tűnik. Még ha rá is kapcsolnak, a gyors részeket többször is megtörik a kimértebb tempójú döngölések, és ezek közepette a szólók is érvényesülni tudnak. Az Annihilation erre mutat példát. Az ezt követő Dust and Blood és az A Last Sacrifice a hagyományos dupla lábdobos lánctalpakra épít, erre érkeznek az odaillő gitártémák. Nem kiemelkedő darabok, de teljesen rendben vannak minden szempontból. A One More Explosion bólogatós középtempójára eresztett szólók is biztosan jó érzéssel töltik el az old-school death metalban jártas füleket. Vannak olyan szerzemények is, amelyek talán egy fokkal jobban elkapják az ember figyelmét; a már említett címadót ide sorolnám, és az én tetszésemet a Mask of the Dead Witch is inkább elnyerte, mint az addig elhangzottak. A lassúbb tempó egy egészen pofás riffel teszi kerekké a dalt. A magasabb hangfekvésű technikás ujjgyakorlatok sem hiányoznak, akinek ez az irány áll közelebb a szívéhez, annak ott a Dead Cold Planet vagy a Whispers of Supernova.
A lemez hangzása szintén a technikás és az old-school death metal jellemzőit forrasztja egybe, jól kivehető témákkal, tisztán hallható cinekkel, de ugyanakkor kellő súllyal. A Requiem témáiban és ötleteiben is jól ötvöződik a kettő, a jobb dalok közé tartozik.
Mivel kedvelem a death metalt, ezért még egy olyan anyagot is szívesen meghallgatok, amelyik nem sok újdonsággal ismertet meg a hallgatása során, ha adott a megfelelő komolyság, és érzem az elkötelezettséget. Meglehet, az első Armageddon Death Squad lemez nem kecsegtet kifejezetten fogós dalokkal, de szégyent sem vallanak abban, amire a fejüket adták.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.