Bőszen szokták emlegetni, hogy az ördög a részletekben rejlik. Ezért talán nem is olyan meglepő, hogy mindig permanensen indiszkrét voltam a projektekkel kapcsolatban, egészen pontosan a zenei vállalkozások kapcsán. Talán emlékszünk még rá, hogy a nem is olyan távoli múltban, amikor még Michael Poulsen (Volbeat, ex-Dominus) zenésztársaival stúdióba vonult, hogy a 2021-es kiadású Servant of the Mind album dalait rögzítse. – Ha hinni lehet a pletykáknak, továbbá van némi realitásuk, (s nem csak egy olcsó hírverés az egész) valószínűleg a guru már évek óta készült egy death metal zsánerű album kiadására. A fáma szerint a mester a lemez készítése közben több tonnányi riffet gyártott le, amelyek azonban már nem illettek be főzenekarának stílusába, s leginkább az extrémebb irányt képviselték. – Hiába, a Dominus-ban eltöltött évek nem múltak el minden jel nélkül. – Ezek a riffek, ötletek, többnyire az alkotó winchesterén landoltak. De, miután a Volbeat munkálatai befejeződtek, Poulsen újra elővette ütött-kopott merevlemezét, és lassan kitárta az armageddon üszkös kapuit, hogy lassan megírja, s feltárja az Asinhell igazi személyiségét.
A formáció feltöltéséhez a Volbeat igazi motorja nem kisebb személyiségeket hívott meg ebbe a zenei vállalkozásba, mint az ex-Morgoth-os Marc Grewet (Deimos’ Dawn, Discreation), s az Hate Spehre ex-dobistent, Morten Toft Hansen (Blood Eagle, Raunchy). Tehát igazi, kipróbált és harcedzett muzsikusokat. – Így nem meglepő, hogy aki nagy rajongója az Entombed, Morgoth, Benediction-féle halálfémnek az kellemes perceknek nézhet elébe, de aki számára ezek a nevek eleddig ismeretlenül csengtek, azok se hagyják ki azt közel negyven percet, amit az orkeszter tulajdonít el az életükből. – Talán még erényükre is vállhat, hogy éppen hazafelé tartva nem kóbor macskákat kell rugdosniuk.
A hangzás – Poulsen jóvoltából – már előre jósolható volt, hogy bombasztikus lesz, ráadásként kellően zsírosra hizlalt riffek garmadával. Ami nem kevés fegyvertényt, önbizalmat feltételez az alkotó részéről a közönsége ismeretében, hiszen minden olcsó kis trükkre nyitottnak kell lennie, hogy sikerre vezesse a produkciót. Ha lennének ismereteim arról, hogy miként esett a vokalista poszt Grewe-ra többet tudnék a valószínűségszámításról. – Én nagy plauzíbilitással – a jelenlegi death szcénában – vagy a néhai Lars-Göran Petrov (R.I.P. 2021) mellett tettem volna le a voksom, vagy pedig a szintén svéd Tomas Lindberg-re (At the Gates, Lock Up, The Lurking Fear, stb.) esett volna a választásom. Hangképzésükben hasonló „iskola” tagjai. – De Grewe választása ez esetben tudatosnak bizonyult, az Asinhell amúgy is riffközpontú megközelítéséhez. Ennek a jól felépített projektnek a további sikeréhez pedig egy már roppant mód kipróbált előadói és színpadi rutinnal rendelkező dobos kellett, aki Hansen személyében a jó időben volt, a jó helyen. – Az már csak hab a tortán a kérdések rettentő mezején, hogy ez a terv egy egyszeri, démonoktól való menekülés eszközeként funkciónál, vagy egy folyamatos, időről-időre megújuló szervezett program része.
Érezni a dalok valódi esszenciális mélységet, s azt, hogy miként kell a tökéletesre csiszolt zenei témákat potenciálisan sorba fűzni. Már a kezdetektől, a Fall of the Loyal Warrior megoldásai olyan kérdéscunamit indítottak el bennem, ami miatt újra, s újra kell hallgatnom a nótát. – Vajon miért ugrik be folyton a Chuck Shuldiner (R.I.P. 2001) féle Death? – Emlékszem Grewe teljesítményét illetően a Morgoth-ra, de itt valami olyan hangulatot csípett el, aminek bázisa valami egészen más, szavakkal nem leírható dolog. Hiába a zenészek különböző karaktere, mégsem esik szét a dal karakterisztikája. A gitárosi poszt személyét végleg nem érheti panasz, hiszen minden szekundumban érezni, hogy az inspiráció gazdag táptalajára tévedt. Az Inner Sancticide vagy éppen az Island of Dead Men riffjei maradandó nyomot hagynak az ember amigdalájában. Ráadásként Grewe posztján olyat idéz meg, ami leginkább azt a bizonyos Lindberg féle orgánumot közelíti meg.
Közben felsejlett bennem az a gondolat, hogy Poulsen bármennyire is tehetséges zenész, számomra hiányoznak az egyes betöltetlen posztok. – Szimpla hiányát érzem a többi „szakember” munkájának. Az mindig kockázat, ha mindent (is) magára vállal az ember. – Ezek ellenére a Volbeat-es Poulsen kiemelkedően jól teljesít a szólógitárosi poszton. Ráadásként, mire azt vélném felfedezni, hogy az egész produkció ritmusilag átmegy valami újabb Volbeat 2.0-ba, a mester azonnal tanújelenségét teszi, hogy ezen megállapításunkat permanens negáljuk. Erre a reflexióra pont a Trophies a megfelelő példa. – Amikor visszatér egy szokásos riff, vagy túl hosszú ideig tartónak vélünk egy adott témát, azonnal beköszön egy ritmikai csavar, egy groove vagy egy jól eltalált fill, stb. S mindezt teszi úgy, hogy mindvégig élvezetes zenét kapjunk, ne pedig valami, csak vájtfülűeknek való tech-death bemutatót, de szerencsére az Asinhell szerencsére nem is erről szól.
Sajnos nem minden tűnhet derűsnek. De gustibus non est disputandum, de számomra a lemez The Ultimate Sin opusa véletlenül sem tartozik a legjobban megírt nóták közé. Amolyan „megúszós” tételnek vélem, ami csak az idő húzása miatt kerülhetett fel az albumra, számomra nem több, mint egyszerű töltelék. A Desert of Doom tételt hallgatva – amely az album legszellősebb anyaga – viszont szembe ötlenek a mester keze által írt ismerős groove-ok, szimplán olyan, mintha az egész kapott volna egy bő szabású death metal köpenyt. Vice versa ennek szöges ellentéte a Wolfpack Laws és a címadó, Impii Hora. A formáció által tolmácsolni kívánt kép itt áll össze végleg. Nem csak egyszerűen jól elkapott dalok, amelyek a stílus kliséivel akarnak megragadni a fejünkben, hanem jól megírt iparosművek is egyben, ráadásul aki szereti a technikailag s az emberi fül számára még feldolgozható ritmusképleteket az itt kiélheti ez irányú vágyait. (Természetesen ne várjunk kísérletet korszakalkotó, a stílust alapjaiban megreformáló zeneművekre.)
Errare humanum est, de egyelőre még nem látok a jövőbe, s nem tudom, hogy ez egyszeri vagy visszatérő zenei vállalkozás lesz. Nagy valószínűleg a fogadtatást a felvonultatott zenészek nevei sem garantálják. Viszont, nem lenne ellenemre, hogy legalább ilyen minőségben, kiszámítható időt feltételezve már jó előre tudjam az újabb album megjelenési idejét, hiszen ez a lemez nem akar többnek látszani, mint könnyed szórakozás, s örömjáték. Mi csak nyerhetünk az ilyen zenész hozzáállással.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
