Közel az elmúlás időszaka. Akinek van miért, kilátogat a temetőbe, elhunyt szerettei sírjára virágot helyez, mellette mécsest gyújt. Szimbolizálva azt a tényt, hogy ég bennünk a vágy lángja. Vágyakozik az elhunyt fizikai és szellemi jelenlétéért. Mint oly sok minden más a világon ez is elmúlik, a láng kihuny, a virág elhervad, gondolataink a halottak világáról szertefoszlanak és visszatérünk a mókuskerékbe. Mégis vannak emberek, akik nem tudnak a halál, az elmúlás gondolatától szabadulni. Minden aspektusa érdekli, vonzza, kíváncsivá teszi, oly mértékben, hogy megszeretné azt tapasztalni. Jól tudják, hogy ilyenre csak egyszer lesz lehetőségük, mégis az elmúlás koncepciója megigézi minden gondolatukat. A „normál” társadalom erről a témáról nem szeret értekezni, a mi kultúránkban meg szinte tabutéma, leginkább a félelem miatt. Félünk az ismeretlentől. Van-e valami utána? Az öt érzékszervünkből mi fog maradni? Fogunk-e még bármit is tapasztalni? Lesznek gondolataink? Hol lesznek a szeretteink? Megannyi kérdés és egyre sincs válasz. Marco Corbelli nem tartozott a normál társadalomba. Hidegen hagyta az emberiség sorsa, weboldalára kitett szlogenje szinte mindent elárul mentalitásáról: „a legtermékenyebb akkor vagy, ha nem csinálsz semmit”. Mégis voltak dolgok, amik az ő érdeklődését is felkeltették: a halál, a hullák, különböző szexuális devianciák, fétisek, pornók, 70-es évekbeli olasz horror, thriller és snuff filmek, és a művészetek. Ez utóbbiról lesz szó jelen írásomban is, mégpedig az Atrax Morgue nevű alapvetésről.
Nehéz nem prózai túlzásokba esni akkor, amikor Marco és projektje a téma, de megpróbálom kerülni az efféle giccsekbe hajló mondatkölteményeket és tárgyilagos maradni. 1992-ben kezdte el death industrial projektjét Marco, ami az industrial zenék egyik mélyen a föld alatt gyökerező ága. Nincsenek rugós, gépies ritmusok, amikre 90-es évekbeli tinik rázzák a picsájukat egy klubban. Ez egy rendkívül minimalista ága ennek a stílusnak, ami közelebb áll az ambient és a noise stílusokhoz. Az Atrax Morgue is csak egy szintetizátorral, egy mikrofonnal és pár effekttel kezdődött, kiadványait pedig a saját maga által alapított kiadóján keresztül adta ki, ez volt a Slaughter Productions. Számos egyéb olasz és nemzetközi death industrial művész adott ki az ő kiadóján keresztül kazettáit, CD-t (Pain Jerk, Mauthausen Orchestra, stb). Marco viszont nem tekintett magára művészként, nem akart senkit se szórakoztatni. Az ő kiadványai egy vakon vezetett támadás minden olyan irányba, ahová beférkőzik az élet csírája.
Egy megrögzött nihilistával állunk tehát szemben. Eredeti, sose hallott gondolatok voltak az övek? Aligha. Őszintén gondolta mindazt a nihilt, önmegsemmisítő gondolatot? De még mennyire. 15 éves pályafutása alatt 82 kiadvány került napvilágra. Nem mindegyik mestermű, közel sem, de amikor nagyon ihletett állapotba került, akkor mindig ahhoz közeli volt az eredmény. Ez az ihletett állapot két dolgot jelentett: egyrészt mi egy igazán sötét, nihilista, csontig hatoló albummal lettünk gazdagabbak, másrészt Marco éppen kötéltáncot járt a mi világunk és a túlvilág között. Olyan mentális állapotba került, amiben bármelyik pillanatban véget vethet nem csak a felvételnek, de saját életének. Ez végigkísérte egész életét. Az egyik legkiválóbb kiadvány pedig az In Search Of Death névre keresztelt kazetta lett, ami 1993-as kiadási dátumával egy meglehetősen korai kiadványa az Atrax Morgue-nak. 40 perces hossza felér egy lobotómiával mindazok számára, akik nyitottak a végtelenül nihilista és mizantróp hangok iránt. Az Intro (The Next Door) nem csupán egy átugorható bevezetés, hanem szerves része a műnek, amit kár tételenként elemezni. Ezek mind olyan alkotások, amik egy egészként kezelendőek, a különböző címeket inkább fejezetként kell kezelni. Monoton, gépies hang „köszönt” minket, remélhetőleg egyedül, egy sötét szobában, az éjszaka közepén, ahol a külvilág nem áll közénk és a hangok közé. Különböző bejátszások tarkítják a hangképet. Ezek általában halállal végződő riportok híradókból, de sokszor előfordul a klasszikus zene is. Apró érdekesség, hogy egy magyar híradós részlet is helyet kapott a Lonely tételben.
A háttérben pedig ugyanaz az idegtépően monoton, csontig hatoló fémes textúrájú hang átdöfi minden boldogsággal és reményekkel teli ember lelkét. A csontból pedig egyenesen az agytekervényekig hatolnak a különféle ipari fémességgel megküldött hangok, amiknek a következő borzongató felvonása a RapeTime. A cím önmagáért beszél és meg is jelenik előttünk a borzalmas vízió, az emberiség legförtelmesebb arcának a szalagra vitele ez. Marco számára viszont csak ez az egyetlen arc létezett, ez civilizációnk legőszintébb leképződése. Furcsán kavarognak a sikolyok, fájdalmas beszédfoszlányok. Talán a legkönnyebben befogadható tételnek is nevezhető. A címadó In Search Of Death méltó ahhoz, hogy maga a kiadvány is róla kapja a nevét. Mélyen rezonáló, feketeséggel és reménytelenséggel telítődött frekvenciák veszik át a hatalmat a hangszórók felett. És ha nyitottak vagyunk rá, akkor a gondoltaink felett is. Az őszinte halálvágy nyilvánvaló, élő előadásai során is hasonlóakat érzett. Mivel voltak Marconak élő fellépései is, de mindegyiket szívből gyűlölte. Általában különféle goth klubokban adta elő műveit, de a közönséget jobban érdekelte az, hogy éppen jól van-e belőve a frizurája, vagy a sminkje nem maszatolódott-e el. Továbbá rengeteg csalódás érte a többi death insudtrial előadó megismerése során is. Akiket példaképként kezelt, azokról kiderült, hogy boldog családapák, akik reggelente viszik a kölyköt az oviba. Akárcsak a többi „normális”.
Ez egy még hatalmasabb űrt hagyott a már amúgy is korommal bevont lelkében. A Vaginal Speculum nevezetű felvonásban érezhető legjobban a képmutatás iránti gyűlölete. Az erősen eltorzított szintetizátor lassan, szigorúan mozog. Szinte horrorfilmekre jellemző atmoszférát teremtve. Baljóslatú és annyi remény és boldogság van benne, mint egy észak-koreai vaskohóban. A Gein Blessed kifejezetten skizofrén húrokat penget, úgy manipulálja a hangokat Marco, ahogy ő akarja, abszolút ura az őrületnek. A hallgató meg csak tátott szájjal bámul maga elé és csak figyel, hogy mi lesz a következő húzása. A következő húzás nem más, mint az embertelen gépiességével letaglózó Death Come, ami statikusságával és furcsán ropogós géphangjával talán a legmélyebbre taszít minket a posványba. Csakhogy ebben a posványban rég elfeledett, rozsdás gépek vannak, amik sose éltek, sose születtek, csak megalkották őket. Végezték a dolgukat addig amíg be nem teljesedett a sorsuk és roncstelepre nem kerültek. Ez a jutalmuk, ez volt létezésük értelme, célja, kiteljesedése. Ugye átjött az analógia? A Necrolessia tovább feszíti a húrt. Fémes ridegség és disszonancia jellemzi az itt elénk tárt látomást. Minden idegen, minden hideg és minden élettelen. Hullaként bolyongunk az élők világában. A semmiből jöttünk és a semmibe tartunk. Marco ismét sikeresen közvetítette felénk gondolatait. A kegyelemdöfést a MurderBeat fogja megadni nekünk. Különböző samplerek, bejátszások adnak extra dimenziót a hipnotizálóan pulzáló fekete lyuknak. Hirtelen egy fájdalmasan romantikus dal vet véget fájdalmainknak.
Utunk végéhez értünk, ahogyan Marco is. 2007 május 6-án megtapasztalta azt, amit mindig is szeretett volna. Nyaka körül hurok tekeredett, élettelen szemében pedig ugyanaz az üresség, sötétség lakozott, ami kiakart szabadulni. Az Atrax Morgue révén azonban még mindig itt van velünk valamilyen formában. A death industrial stílusban pedig alapvetéssé váltak kiadványai. Nem egy projekt kapta valamelyik tételéről a nevét, prominens tagja volt az olasz industrial második hullámának. Olaszország termékeny táptalaja az ilyen és ehhez hasonló projekteknek. A napfény, turista lehúzás és földi élvezetek alatt egy végtelenül elidegenítő és izoláló világ rejtőzik. Különösen igaz ez a kisvárosokra, azoknak is a keserűséggel teli, régi lakótelepein. A csizma földjébe, házának falaiba évezredek óta vöröslő vér és hullák húscafatjai ivódtak be. Kell ennél jobb táptalaj a halál iránti vonzalomnak? Aligha.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.