A Thy Catafalque esetében szinte már elképzelhetetlen, hogy az egyre népszerűbb, és a sajátos egyedi hangzásával lassan az egész világot megismertető zenekar ha épp Budapesten színpadra lép, azt ne dupla koncerttel tegye. A márciusi napsugarakkal így szerveződött ismét és ez alkalommal is a Dürer Kertben, amely duplázásból most az első napon merültünk alá egy telházas koncerten az avangard metál hangfürdőjébe.

A március 14-i teltházas koncert ismét nagy várakozással indult, ahol ez alkalommal a közel kétórás műsor gerincét a 2018-ban megjelent Geometria album adta, amely a zenekar egyik legkoherensebb és legerősebb anyaga. Élőben ez a fajta rétegzettség és sokszínűség különösen izgalmassá teszi a koncertélményt, amit ez az este több ponton is visszaigazolt.

Az estét Oláh Annamari nyitotta, egy szép ívvel induló-, és organikusan építkező blokkal megalapozva az egész hanszeánsz hangulatát. A rétegezett hangzások, a fokozatosan bővülő dinamika végig érezhető volt. A 2025-ös Fekete Zaj Fesztivál Kacsatóniáján már látható volt, hogy Annamari szóló projektben mennyire ösztönösen tud működő zenei struktúrákat létrehozni, akár rövid idő alatt is.

Itt is volt egy kiemelkedő pillanat, egy olyan szám, amely szinte a semmiből nőtt ki egy előző esti komponálás gyümölcseként, ami talán Annamari multi-instumentalista valójának az egyik legerősebb momentumává vált.

A felvezetésben Oláh Annamari után leginkább az Only Lovers Left Alive zeneszerzőjeként is ismert holland lantművész, Jozef van Wissem következett. Az egyébként csodás balladai lant muzsikába adaptált világa alapvetően intimebb, akusztikus közegben működik igazán jól szerintem.

És, bár itt is voltak szép megoldásai, előzenekarként nekem most úgy tűnt nem tudta továbbvinni azt az ívet, amit Annamari előzetesen elindított. Inkább egy különálló blokk maradt, amely nekem úgy tűnt, hogy ez alkalommal nem igazán úgy vezette át a közönséget Kátai Tamás avantgard világába és a komplexebb hangzásba, ahogy azt talán többen várták volna.

Egy szűk órás merengést követően a Thy Catafalque koncertje viszont igen intenzíven indult: a Kaláka örökségét feldolgozott „Embersólyom”, a „Néma vermek” gyorsan megteremtették azt a sajátos, sűrű atmoszférát, amely a zenekar egyik legfontosabb jellemzője.

A „Napút” és a „Vasgyár” tovább vitték ezt a lendületet, hol az utóbbi kifejezetten súlyosan telepedett az éterre élőben.

Az időben előrehaladva-, a hosszabb atmoszférikus darabok – mint a „Csillagkohó” vagy a „Kő koppan” – talán kissé megtörték a koncert lendületességét. Majd a zárófejezet – különösen az „Ének a búzamezőkről” és „A gyönyörű álmok ezután jönnek” – hangulatában erős volt ismét, még ha nem is egy klasszikus értelemben vett katarzis felé futott ki.

A vendégénekesek ismét sokat adtak az esthez. Veres Gábor, a Watch My Dying frontembere markáns jelenlétével berobbanó energiát vitt a színpadra. Kónya Zoltán, a Gire énekese pedig egy nyersebb, kísérletezőbb hangulatot hozott be, ami jól illeszkedett a Thy Catafalque sokrétegű világához.

Összességében a Thy Catafalque koncertje ismét egy részleteiben kifejezetten erős élmény volt. A Geometria élőben is nagyon hatásosan működött: nemcsak mint album, hanem mint gondolkodásmód – rétegekben építkező, egymásra ható zenei formák rendszereként.

A másnapi koncert hiányában nehéz lenne (és talán nem is szükséges) összehasonlítani a két estét, hiszen már a felvezetésekkel is más hangulattal telítette be a Dürer Kert légterét, de ez az este önmagában is ismét egy tartalmas lenyomata volt annak, hogyan is szólít meg és hatol zsigerig a Thy Catafalque világa élőben.

Fotók: Brigiri