Amikor nyáron, a megjelenés után meghallgattam a finn Battlelore „visszatérő” lemezét – a banda legutóbbi lemezét még 2011-ben adta ki Doombound címmel, utána pedig a tagok határozatlan időre beszüntették/feloszlatták az együttest –, egy-két hallgatás után nem feltétlen ilyen zenére emlékeztem tőlük, így eltettem későbbre. Ez a később egészen mostanáig tartott, viszont most újra elővettem, illetve meghallgattam majdnem az összes korábbi lemezüket is, hogy azok is ilyenek-e. Arra emlékeztem, hogy mindig is tetszett, amit a finnek csinálnak, de az szerintem a hallgatóság többsége nevében is kijelenthető, hogy az első két lemezük – …Where the Shadows Lie (2002) és Sword’s Song (2003) – színvonalát nem feltétlen tudták hozni az őket követő további négy lemezzel. Az is elvitathatatlan, hogy aki szereti a fantasy világokat, az ezzel foglalkozó bandákat, jelen esetben különös tekintettel J.R.R. Tolkien-ra és a Gyűrűk Urára, az imádja az előző lemezek koncepcióját és most sem fog csalódni.
Merthogy a banda gyakorlatilag ott folytatja, ahol 2011-ben abbahagyta. 2016-ban hallattak újra először magukról és „lassan” kilátásba helyezték a banda újra aktiválását, majd pedig az új lemez készülését. Zenéjük nagyrészt epikus, középtempós/lassú, melodikus, szimfonikus betétekkel átitatott heavy/power metal, olykor egy-egy gyorsabb, pörgősebb tétellel kiegészülve. A dob-gitár-billentyűs témákat, dalokat nem egyszer színesítik további hangszerek – fuvola, furulya, stb. A bandának két fő énekese is van: Kaisa Jouhki hangja továbbra is gyönyörű (mint ő maga is), szinte semmit sem kopott az elmúlt 10 évben, míg Tomi Mykkänen felel elsődlegesen a tiszta és a harsh/hörgős férfi énektémákért, vokálokért. Tomi is elég régóta a banda tagja már, de nekem valahogy továbbra is hiányzik Patrik Mennander (aki az első két lemezen volt hallható, valamint azóta az industrial metalt játszó Ruoska frontembere) ércesebb, kimértebb éneklése/hörgése. Ha az énekesek szerepét nézzük, én úgy mondanám, hogy Kaisa valamelyest több szerepet kap a dalokban Tominál, viszont az együtténeklős részeik nagyon szépek. Tovább színesít bizonyos dalokat a bennük hallható narráció. A banda többi tagja is ugyanazon hangszeresekből áll, akik a 2011-es feloszláskor is alkotta a csapatot és elmondható, hogy teljes mértékben hozzák, amit kell a dalokhoz kapcsolódóan. A billentyűs, fuvolás betétek és a kórusok csak még epikusabbá, emelkedettebbé teszik a fantasy-alapokra helyezett, történetmesélést sem nélkülöző számokat és azok hangulatát.
Már csak a számcímek alapján sem tagadhatnák le a finnek, hogy oda vannak Tolkien és elsődlegesen a Gyűrűk Ura világáért, történetéért, atmoszférájáért. A nyitó Minas Morgul nagyon jól veszi fel a fonalat a 2011-ben abbahagyott úton, a Chambers of Fire-ben tökéletesen egészítik ki egymás vokálos részeit az énekesek – mintha egymással beszélgetnének, oda-vissza üzengetve, ami remekül ki van találva –. Az Orcrist tempósabb, gyorsabb részei miatt tetszik, míg az utána következő Homecoming-ban Kaisa éneklése csodálatos, a refrén pedig rendkívül fülbemászó. Megható, érzelmes dal a klipes Elvenking (fú, de fura dalcímként leírni ezt, a remek olasz folk/heavy/power metal banda után, de a koncepció miatt érthető). A Firekeeper 6 és fél percében nagyon jól váltogatják a tempókat és a hangulatot, csakúgy, mint a Mirrormere-ben. A számok nagy részét átjárja a baljós, csataállapotot jelző hangulat, valamint a szomorkás, borongós atmoszféra is. A True Dragons az egyik legjobb dal az albumon a maga menetelősebb, pörgősebb mivoltával, a hivatalos utolsó dal – Shadow of the East – pedig szintén a szomorkásabb, borúsabb, érzelmesebb hangulatot erősíti, teszi ezt remekül (nem hiába, a dal- és lemez címszereplőjéhez méltóan). Az ezt követő három szám (Avathar, Caves of the Forgotten, Isenmouthe) egy bónusz EP-ként szerepel a lemez mellett, mely dalok még a 2011-es feloszlás időszakában készültek és valamelyest másabb is a hangzásuk, mint a többi dalnak, ennek ellenére ezek is tökéletesen illenek hozzájuk.
Az album hangzása remek, minden hangszer megfelelően, kivehetően hallatszódik, a két énekes pedig ugyancsak bitang erős. A borító impozáns, kidolgozott, részletgazdag – rajta Sauron Nagyúrral, le a kalappal Kirsi Salonen előtt. Kicsit hiányolom a több tempósabb, pörgősebb tételt, mint mondjuk egy Buccaneers Inn (ami nekem talán a kedvenc dalom a bandától), Sword’s Song, Attack of the Orcs vagy éppen egy Storm of the Blades, de ettől eltekintve egy remek „visszatérő” lemezt kaptunk a Battlelore-tól. Remélhetőleg folytatódik még a banda története és nagyon jó lenne őket megnézni élőben is, mert sajnos nem láttam még eddig őket koncerten.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Nem tudom nem összehasonlítani a Wind Rose anyagával, ahol szintén akad némi tünde és törp imádat. Ez sokkal hangulatosabb és változatosabb, a dalok sem olcsó folkos rigmusok segítségével próbálnak meg bevonni minket egy tündérmesébe.