A több, mint tízévnyi történelemmel rendelkező német, dallamos metal együttes hatodik nagylemezére pontosan három évet kellett várni az előző, önmagukról elnevezett album után. Ahogy a Beyond The Blacket, ezt is hosszú felvezetés előzte meg, mert már tavaly nyár elején elkezdték reklámozni az albumot videóklipekkel és online kampánnyal, ami egészen a megjelenés dátumáig kitartott.
Habár az első klipes dalok nem voltak számomra túl meggyőzőek, hiába hallhattam az első kettőt élőben a cseh Rock Castle fesztiválon augusztusban, akkoriban még eléggé húztam a számat, hogy megint kapunk egy sablonos, összeollózott popmetal albumot, mint az előző. A későbbi kislemezek már meggyőzőbbek voltak, de még mindig nem voltam túl lelkes az albumért. Végül egészben meghallgatva meggyőzött, hogy Jennifer Haben és bandája egy igen is jó és változatos, de rövid albumot hozott össze.
Az egész a Rising High című dallal indul, ami egyben az album első klipes dala is. Ennek az elején afrikai népi énekből vett hangmintát hallunk – nekem az első gondolatom erről az volt, hogy Chris Hermsdörfer gitáros gajdolásos éneke lemélyítve, de mint utólag kiderült, ez egy könyvtárból kiválasztott hangminta. A dal első hallásra nem lett a kedvencem, egyenesen a sablonos, a régi és az új BTB dalok elemeiből összerakott számnak tűnt és kicsit az előző – annyira nem meggyőző albumuk jutott eszembe róla. Inkább átugrom ezt is, mint a következő, Break The Silence című, második kislemezként kiadott tételt, ami szintén ugyanerre a sémára épül.
Érdekesebb része az albumnak a harmadik számtól indul, melyben közreműködött a Lord Of The Lost énekese, Chris Harms. Az előző két ugrálós, bulizós dal után egy kicsit sötétebb, mélyebb tartalmú jön, ami kicsit visszatekint a banda szimfonikus metálos múltjára. The Art Of Being Alone témája a közösségi média általi elszigetelődés és az ott elszenvedett bántó mondatok magányos időkben visszatérése, mikor az embere a negatív gondolatait próbálja elfojtani, más gondolatokkal elfedni. A klip jól illik a szám dalszövegéhez.
Ahogy említette a BTB, sokat kísérleteztek az albumon a többnyelvűséggel, ennek egy meglepő példája, amire nem számítottam volna, ha nem reklámozzák már vele az albumot, hogy bolgár kórust használtak többször a Let There Be Rain című számban. A szláv népi dallamok érdekes kontrasztot alkotnak a nyugati dallamos metalzenével, de nagyon jól kiegészítik egymást, ezáltal új ízt adva a banda zenéjének. Minden bizonnyal ez a szám is bekerül a kedvenceim közé.
Közepénél járunk az albumnak, és itt jön egy, lassú, akusztikus dal, ami a rajongókról és a rajongóknak szól, ahogy őket hívják, Ravens, azaz hollók. Emlékeztet a banda más, régebbi lassabb dalaira, mint a Free Me vagy az I Won’t Surrender. Egy kis lélegzetet ad a pörgős dalok között, de nem akasztja meg a hallgatást, hanem hagyja tovább folyni a lemezt.
Újabb meglepetés következik, amit eddig nem hallottunk egy BTB albumon sem: Chris vokóderes éneke indítja a The Flood című dalt dobgépes ritmus és éles szinti riff kíséretében. Jó pörgős, klasszikus recept alapján írt BTB dal, aminek külön ízt ad a vokóderes ének. Mindenképp jó ötletnek tartom, hogy ennek révén új színt vittek a zenéjükbe és jobban kísérleteztek elektronikus hangzásokkal. Ez után pedig egy másik klipes dalt hallhatunk, amiben közreműködik a japán Lovebites együttes énekesnője, Asami. Megint bilingvis dalszöveget hallunk, hiszen a refrénben a dallamos angol és a kiabálós japán ének váltakozik. Jó pörgős, headbangelős szám ez is, mindenképp helye van a koncerteken!
Bilingvisségnél maradva a (La vie est un) Cinéma refrénjében hallhatjuk Jennifert angolul és franciául énekelni, ehhez további színt ad Chris újra megjelenő vokóderes éneke. Ez a vokóderes rész kifejezetten a Kraftwerk korai műveire emlékeztet engem, nagy valószínűséggel ihletet nyertek a német zene egyik legjelentősebb együttesének munkásságából. Légies szintetizátor dallamok kísérik végig a dalt, amiket szintén jó hallani.
Az elektronikánál maradva jön az utolsó előtti dal, a Hologram. Ebben Jennifer jól kiereszti a hangját, a dobok ritmusa és a gitárok dallama a Heart of the Hurricane album dalaira emlékeztet. Majd végül pedig egy német és angol nyelvű dal, a Weltschmertz zárja az albumot. Orgonával és énekkel indul, majd vonósok kerülnek előtérbe, és szépen lassan kibontakozik és felpörög a dal, a csúcsponton Jenny angolul énekel, a végére pedig újra lelassul és ezzel lezárják az albumot, elbúcsúznak tőlünk.
Akármennyire negatív előérzetem volt ezzel az albummal kapcsolatban, annyira meggyőzött, hogy az első hallgatásra megszerettem. Meg kell mondjam, hogy a Beyond The Black a három évvel ezelőtti, elég lapos, komor albuma után egy jó hangulatú, kísérletezős folytatással rukkolt elő, ahol nagyon jó ötleteket dolgoztak ki. Kifejezetten tetszik, hogy mertek jobban kísérletezni elektronikával, mint ahogy a 2020-as Horizons albumon elkezdték, de a különböző nyelvű énekek alkalmazása is új színt vitt az együttes zenei világába. A banda egyértelműen hátrahagyta az első albumain hallható szimfonikus metál hangzást, és inkább a modern, elektronikával kevert metál felé fordult. Eddig ez a legrövidebb Beyond The Black album, de talán pont jó is, hogy nem húzták el annyira.
Élőben is nagyon várós ez az album, amit majd január 22-én a Barba Negra Blue Stage-en meg is nézhetünk és hallgathatunk, hiszen ötödik alkalommal lép fel nálunk a banda, ez lesz a második headliner bulijuk az azt megelőző két előzenekaros és egy co-headliner turné után. Előttük a hard rock énekesnő Seraina Telli és az énekesnős modern metalcore Setyøursails húzza fel a hangulatot.
a Concerto Music bemutatja: Rising High 2026 Tour
2026. január 22., csütörtök 19 óra
Budapest, Barba Negra Blue Stage
Beyond the Black, Setyøursails, Seraina Telli koncertek
Belépő: elővételben 8.900 Ft, január 1-től 9.900 Ft
Jegyek kaphatók a https://jegy.rock1.hu oldalon
https://www.facebook.com/concertoconcerts
https://www.facebook.com/events/1017174640132152/
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
