1993-at írunk, a metal állítólag haldoklik. A Nirvana a csúcs, de az nem metal. A Pantera izomból tolja, a pokoli cowboy-okat. A Metallica pedig már mászik a csúcs felé, ahol jelengleg már régen csücsűl. Kicsit meg késve, de a 80-as évek futurisztikus, neon csövekkel bevilágított világa beszivárgott ebbe a zenei közegbe és létre jött az, amit ma már csak industrial metal-ként aposztrofálunk. 1 éve kint van a Soul of a New Machine, a Fear Factory-tól mint stílus definiáló mű, mondjuk a Streetcleaner már 4 éve, egy év múlva kijön a Nailbomb első és egyetlen lemeze, ami szerintem azóta is Max legjobb munkája. Shane Embury ekkortájt dönthette el, hogy egy zenei pokémon mester lesz és megszerzi vagy megcsinálja a világ összes zenekarát. Egyébként jó úton jár azóta is. Így a industrial-os vágyait kiélendő megcsinálta a Blood From The Soul-t, amibe harcostársának nem mást választott, mint Lou Koller-t a Sick of it All-ból. Persze mindezt, csak úgy olvasgattam, hiszen akkor még, nekem a legnagyobb gondom az volt, hogy milyen tartományban gügyögjek, hogy anyám biztos meghallja.
:format(jpeg):mode_rgb():quality(90)/discogs-images/A-353147-1509641054-8966.jpeg.jpg)
Annak idején egyébként, számomra meglepő volt a felismerés, hogy Lou van a mikrofon mögött. Nekem, ő mindig ilyen, old school, „trve” arcnak tűnt. Azok a csúnya előitéletek na, ez van. Viszont nagyon meg is látszik, hogy ott van. Jó, Shane-től sem áll távol a hardcore, de azért az ember csak a Sick of it All énekesének hatásának gondolja azonnal, a lemez hardcore-os hangzás világát. Szóval van egy dob gép, ami nem rossz, annak ellenére, hogy ekkoriban azért nem volt még annyira alapvető a használata, na meg a technika sem tartott még ott ahol most. A gitárokat ugye Shane nyűtte, Lou pedig acsargot. Talán ennek is az eredménye az, hogy ennyire letisztult lett az egész, hogy nem volt más, csak ők ketten összetették amilyük van és kész. Szóval ezzel a metal-os, hardcore-os dologgal kicsit kilógtak, az akkori mezőnyből szerintem, de biztos jelenthetett egy kis felfrissülést, hogy ilyen is van. A tört dobok, Shane már ekkor felismerhető gitározása, na meg Lou is egy elég jellegezetess hanggal van megáldva. Az arányok tökéletesek szinte végig, jól egyensúlyozik a metallic hardcore és az ipari zöngék között. Az megjegyezendő, hogy szerintem már itt is feltűntek olyan dolgok és megszólalások amik későbbi Napalm Death hangzás alapjai lettek. Persze kísérletek már akkor is voltak, de például a lemez legjobb száma a The Image and the Helpless simán rajta lehetne az idei Napalm Death lemezen is. Talán ez is Shane zsenijét bizonyítja, hogy ennyi év távlatából vesszük észre, hogy ő sokszor mennyire mások, meg igazából saját maga előtt járt.
A rengeteg középtempós, bólogatós rész, már szinte doom-ba tolja el néha az arányokat. Miközben az egész elég vékonyan szól, nincsenenek lehangolva a hangszerek, ezzel szerintem elég érdekes világot sikerült teremteni, ami elsőre kicsit fura lehet. Sokszor érződik monotonnak, de még sem unalmas, kattognak az ipari hangok, üvölt az ipari Lou. Egyébként félelmetes, hogy mennyire nem öregszik a fickó, szinte ugyanilyen a hangja most is. Az arányok végig megvannak tartva, egészen az tuolsó dalig, ahol az iparosodás győz. Igazából ez egy kiváló lemez, még mostani szemmel is, ennek ellenére, gyorsan el lett felejtve. Aztán 2020-ban érkezett egy bejelentés.
Folyt. Köv.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Rendesen kíváncsivá tett az írás utolsó mondata, miközben ezt a valóban iparizenés hangzású zengést hallgattam. Erre is jó ez az oldal, hogy tényleg belefeledkezem olyasmibe, amibe amúgy magamtól nem ugrom fejest, ahogy MÉH-telepen a fémkupacba sem. Várom a folytatást!