Teljesen vakon, úszógumi és úszósapka nélkül merültem el az amerikai Utahból érkezett Blood Star First Sighting című lemeze zenei folyamában. Noha a lemez 2023-as (!) bevallom, teljesen elleptek a ’85-’89-es évek amerikai dallamos, heroikus heavy metal zenéjének hullámai. Azért határozom meg a terminust ennyire pontosan, mert tételesen emlékszem, mely LP-ket forgattam kezeim között, amikor ezt a hangzást, az európai HM-tól megkülönböztethetően eltérő amerikai HM-zeneiséget hallottam. Az tűnt fel a még inkább heavy metal, mint progresszív metal Quennscrÿche nyomában haladó bandákban, a hasítóan erőteljes Heir Apparent, a gyors tempókkal igazán meglepő Savage Grace magashangú énekesei mellett, hogy a muzsikájuk milyen dallamos. Másik megközelítésnek sejlik a régi Armored Saint egyszerre jelen lévő szikársága és kimunkált ötletessége. Ennek a térképnek egy másik szegletében aztán a szőrös hard rockos, vaskos hangzású Manilla Road epikus fémvázas építkezése keltett feltűnést. Már csak ezek a bandák is három nagyszerű szélsőséget tártak fel a dallamos, elbeszélő stílusú heavy metalban. A Shadow Kingdom gondozásában megjelent rövid albumon bennem pontosan az említett zenei hangulatok kiváló egyvelegét villantják fel igazán fémesen és fényesen. A lemez hallgatásakor megfogalmaztam magamban, nem lepődnék meg, ha a Blood Star az európai True Metal fesztiválok soron következő feltörekvő fellépő bandájává válna. Ja, hogy már fel is léptek ott? A négyesfogat felállása: Madeline Smith – ének, Jamison Palmer – gitár, Noah Henley – basszus és Al Lester – dobok. A banda jelenleg még egy igazi csináld-magad-csapat, a felvételektől a produceri/hangmérnöki munkán át a terjesztésig.
Már nem kuriózum a vastag ecsettel, darabos mozdulatokkal festett HM-zsánerborító, így arról inkább annyit mondhatok, hogy jól illeszkedik a stílusba a színvilágában és megjelenítésében. A singularitást bemutató tátongó fekete lyuk alatti holdfényes színű, kísértetiesen kopár hegyek látványa, a háttérben egy hatalmas bolygóval szédítő távlatokat sejtet, vagy inkább fenyegetőn előjelzi a gravitációs mezők kapcsolódásával bekövetkező pusztulást. (Hú, de sok ilyen filmet nézhetek…) Annak kifejezetten örülök, hogy amikor Boymester ajánlotta a zenekar meghallgatását (innen is köszönöm) és vakon hallgattam, elgondoltam vajon milyen hozzáillő artworkje lehet a zenének. Az ide is becsatolt YT-os linken megjelenített borítóval aztán igazán kellemes látvány fogadott a fentiekkel és egy apró varázslóval. Kifejezetten örültem, hogy erre a zenére nem egy száztizenkettedik-konanabarbár-figura baltát emelő alakja tornyosul fölém.
A mindössze 33 perc hosszú 8-tételes lemez első dala az All for Nothing jól meghatározza, mire számítsunk az ütemes, puffogó dobbal kísért heavy metal terén. Puritán módon egy ritmusgitár és egy basszus szól mindvégig, amit egy szólónak nem is nevezhető, két oldalra kikevert elnyújtott visítás színesít többször a dal közepén. A dob gyakorta felpörög, de számomra leginkább a ritmusgitár és az ének viszi el a dalt. A Fearless Princess jó riffekkel folytatja az előző dalt, a ritmus kicsit pattogóbb – itt viszont a nóta teljes játékidejét pontosan kitöltve zeng maga a gitár. A refrén harmóniája alatt annyira jó hallani a pontos, de nem steril játékot! Mára már tudom, hogy (kevés kivétellel) miért vesztettem el az érdeklődésemet a ’90-es 2000-es korának HM-je és heavy-power metalja iránt. Hiányzott belőlük ez az ösztönös hangzás, az ujjak keltette zaj a húrokon. Itt viszont sokszor annyira teliben szól a kissé zajosan zúgó hangok sokasága (jó értelemben), mint a korai, Marty Friedman-es Hawaii albumon, vagy akár a Dokken első néhány, a dallamosok közt kifejezetten metal lemezén. A hangzás előnyére válik az is, hogy – eddig – egyébként ritkán hallani alákevert „másik” gitárt. A szólók alatt főképp is azt hallani, ahogy a banda megszólal pl. csak a basszus felett. Amikor pedig (pl. a harmadik, a pergő ritmusú No One Wins című) dalban a különbözőre torzított váltott szólók zengenek (az egyik csengő hangon, a másik, mint egy iszapba ragadt terepjáró motorzúgásával) mindkettő hangszernek és stílusának határozott funkciót találnak a komponisták. Valóban, itt több hangszert hallunk, mint az előzőekben.
A negyedik dalban, a kissé paranoiás témát megfogalmazó The Observers-ben énekesként más áll a mikrofonnál, ami csak tovább erősíti bennem a Manilla Road feelinget. A nótát a gitáros hangmérnök, dalszerző Jamison Palmer énekli kifejezetten bársonyos, már-már melankolikus hangszínnel. Ez a dal sok mindenről szólhat (rokonságban állhat a Maiden Fear of the Darkjával is), de inkább reflektál korunk egyik állandó fóbiájára, hogy mindig mindenkit mindenhol figyelnek-megfigyelnek, hallgatnak, néznek és látnak… Eddig mindkét énekes (Madeline és az említett Jamison) mellőzi az erőteljes karcos megszólalást, a vokálokkal kiegészülve is marad harmonikus, inkább dallamosan elmesélő, mintsem harcos HM-torkok kiáltása. A megszólalásban leginkább korunk friss true metal üstököseivel, a Visigoth-tal, vagy a Wytch Hazellel tudnék párhuzamot vonni. És mire ezt megfogalmazom, a negyedik dalban máris meghallom a végül elhaló refrénben azt a finom agresszivitást, ami emlékezetessé teszi ezt a dalt is.
Az albumon persze helyet kap a melankolikus pengetés is, így indul az ötödik nóta, a Dawn Phenomenon. A címéhez híven csengő finom akusztikus dallamok alatt, mint csillagszóró sziporkái peregnek majd a billentyű hangjai és aztán ez az egész – mint az várható is volt – lovaglótempós lüktetésbe csap át a Cold Moon tételre. Visszatér az első dal lendülete, vagy mintha az előbb befejezett nóta folytatódna. Kiválóan építkezik, azzal is, ahogy az eleinte a barátságos történetmesélős énekhang egyre recsegősebb tónust kap. Ebben eleve segíti a dal vezérdallamának játéka is. Alatta teljesen autentikus proto-metal döng miközben a tétel egyre öblösödik, a basszus egyre feltűnőbben szól, visszatér a terepjáró-torzítású morcos gitárhangzás is, amely egy jól elnyújtott hangokból álló szólót lejt. Eközben a dobos hallhatóan a stúdió két külön sarkában veri a cintányérokat (jó sokat futkoshatott a felvételek alatt…) – Hát ez a dal teljesen magával ragadott. A hetedik, Going Home című nóta ismét lassan indul, sejtelmes basszus pengetése felett, aztán beindul a torzított-recsegős gitár, egy éjszakai hazaszáguldás lendületével. Több párhuzamot tudnék vonni ebben a témában íródott dalokkal, akár a témájában, akár a hangulatában. Azt hiszem a Blood Star tagjai is ismernek-hallgatnak néhányat, de amúgy a Saxon – Crusadere, illetve a nóta dallamai miatt a ’80-as évek végén női énekessel felálló Chastain epikus dalai folyamatosan itt zengenek a fülemben. Elfogyott minden szemérmeskedés: a zenekar legalább négy-öt hangszeresen működik, a gitár (gitárok) alatt szólnak a rövid szólók, míg végül elhaló torzított hangokkal véget ér a dal. Az utolsó felvétel, a Wait to Die erős felütésből csap száguldásba, és a versszakokat mindig egy rövid szóló váltja. Biztosan állítom, hogy tudom, milyen zenéket hallgattak ezek a valóban kiváló zenészek. A második versszak és a refrén után már teljes a zenei kavalkád: változatos torzítású szólók villannak fel, remek keveréssel. Míg a dobok alkalmanként kikerülnek két oldalra, a húrosok hangzása valahogy mindig a középpontban marad, vagy inkább betölti a közepet. Az egész hangzás nagyon otthonos érzést teremt egy régi vágású heavy metal zenétől hangos bőrökkel és szőrmékkel kibélelt barlangban. Azon a csillagfényes tájon, a borítóról. A Blood Star korongja a First Sighting, első pillantásra és hallgatásra jó benyomást tett rám.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Imádom az ilyen régi vágású divatos szóval proto metalt. Bár nincs benne semmi új mégis feelinges. … és igazából ez a lényeg.