2022-ben találtam rá az érdekes zenei fúziót ötvöző indiai Bloodywood zenekarra és meglepően tetszett a Rakshak című bemutatkozó lemezük, melyben remekül ötvözték az indiai népi zenét, hangszerek használatát a metal zene különböző ágaival (nu metal, folk metal, alternatív metal, metalcore), valamint a rap zenével. Mondom ezt úgy, hogy utóbbiból talán egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány előadó van, akiknek dalait hallgatom és igazából az indiai zenei élettel, bandákkal kapcsolatban sem vagyok otthon – azóta sem. Azóta a banda elkezdett egyre ismertebb lenni Európa-szerte (is) és olyan zenekarokkal turnéztak együtt, mint például a Babymetal, vagy éppen a nemsokára következő, Halestormmal közös európai-turné – melynek keretében november 6-án Budapesten, a Barba Negra Red Stage-be érkeznek –, valamint már headline európai-turnéjuk is volt már.
A Bloodywood Új-Delhiből származik, így úgy gondolták, hogy a második lemezük koncepcióját a város köré építik. Jó példa erre a címadó dal, ami gyakorlatilag egy „szerelmeslevél” Új-Delhi városának a bandától és valljuk be, az egyik legjobb dal az albumon. Abszolút megidézi az első lemez hangulatát és mivel ez volt az első klipes single nóta, reménykedtem, hogy hasonlóan jó korongot hallhatunk, mint a debüt. Érdekes döntés volt a legjobb dalt zárónak megtenni a lemezen. A másik hasonlóan jó, szintén klipes dal a Tadka, mely az indiai gasztronómiai világba enged egy kicsit mélyebb betekintést. A harmadik dal, amit még kiemelnék, az a Babymetal közreműködésével készült Bekhauf, mely első hallásra egyből elüt kicsit a többitől, ám hamar beragad a hallójáratokba – érződik a Babymetal szellemisége, slágeressége, Su-Metal vokálja nagyon jól illeszkedik a dalba. Igaz, például a nyitó Halla Bol sem rossz, de elmarad a Gaddaartól, szinte minden tekintetben.
Raoul Kerr rappelésében most sem találok sok kivetnivalót, ő most is elég jól hozza a rá bízott részeket, viszont Jayant Bhadula ordítozása/üvöltözése egy idő után számomra sajnos már átmegy az idegesítő kategóriába, amire jó példa a Hutt nóta. Mint ahogy a következő, Dhadak nótát is hallottuk már a Rakshakon – ami még nem is lenne baj, de sajnos nekem nem adta ez sem. Itt Bhadula tisztán is próbál énekelni, de nem igazán jó ez. A Kismat trackről dettó ugyanazokat tudom mondani, mint az előző kettőről. Az ezt követő Daggebaaz egy lendületesebb, egész jó tétel lett. Természetesen, a sok indiai különleges(ebb) hangszer, hangulat továbbra is elviszi a lemezt, de nem érzem olyan jónak, mint a bemutatkozást. A legtöbb számban jók a dallamok, a hangulat ott van, a hangzás erőteljes, nagyon jó, a master, keverés, producerelés fasza lett. A lemez nem hosszú, kicsit több mint 33 perces, de ez a fülsértő, vergődős ordítozás, üvöltözés egy idő után sajnos az agyamra megy – persze, ahol már túlzásba viszik.
Nem véletlen, hogy azóta sem hallgattam meg egyetlen hasonló stílusú bandát sem, a Bloodywoodnál még visz magával az érdekességi, izgalmassági faktor és persze az, hogy élőben is megnézzem valamikor őket, ami leginkább egy headline bulin lenne jó. A november 6-ai bulin nem fogok tudni ott lenni, de kíváncsi vagyok a véleményekre majd, hogy milyenek voltak élőben.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
