Nagyon érdekes zenei fúzióra leltem nem olyan régen, amikor meghallottam az indiai Bloodywood zenekar Gaddaar című számát és megnéztem annak klipjét. A banda 2016-ban alakult Új-Delhiben és első lemezét adta ki februárban, szerzői kiadásban. Eleinte pop/rock dalok metalosított verzióival hívták fel magukra a figyelmet Indiában, melyeket a Youtube-csatornájukra töltöttek fel, és 2017-ben egy lemeznyi ilyen feldolgozással megjelent az Anti-Pop Vol.1 feldolgozáslemezük a bandcamp oldalukon.
A bandát annak idején Karan Katiyar (gitár, fuvola, producer, dalszerző) és Jayant Bhadula énekes alapította, Katiyar felmondott a munkahelyén, ahol vállalati jogászként dolgozott. Már akkoriban megfogalmazódott a duóban, hogy szókimondó szövegekkel fognak operálni, ám előbb a már említett pop dalok metalosított változatait tartalmazó kiadványt adták ki. 2018-ban aztán feldolgozták az indiai/dán Bombay Rockers Ari Ari számát (ami az indiai népdal Baari Barsi feldolgozása), ahol már megjelent a zenéjükben Raoul Kerr rapper, a szókimondó szövegek és az indiai folkos hatások is. És ez a Rakshak (Védelmező) albumon sem változott (amit saját, szerzői kiadásban adtak ki, annak ellenére, hogy több kiadó is ajánlott nekik szerződést). Az angol rappelés mellett hallható itt ordítozó/üvöltöző ének pandzsábi és hindi nyelven (ami néhány helyen már-már agresszívnek is tűnhet). A hangszeresek közül hallható a gitárok, dobok, fuvola mellett a dhol, mint indiai népi ütőshangszer és a tumbi vagy tumba, mint indiai népi egyhúros pengetős hangszer. Ezek alapján úgy gondolom, hogy egy nagyon egyedi, ötletes és egyáltalán nem szokványos zenét sikerült alkotniuk a srácoknak (még úgy is, hogy többször is beugrik például a Panjabi MC a népi indiai hangszerek használata során).
A zenekar inspirációi között említi a Linkin Park-ot, a Rage Against the Machine-t, a System of a Down-t, az Alter Bridge-et és a Limp Bizkit-et is, mely érződik is a zenéjükben (megemlíteném még a Slipknot-ot is, ami szintén fellelhető néhány dalban). A fúzió tartalmaz nu metalt, különböző folkos elemeket tartalmazó metalt, rappelést, stb., melyek meglepően jól működnek a dalok nagy részében. Néhány, a lemezre felkerült számot már kiadtak az elmúlt években (pl.: Jee Veerey, Endurant, Machi Bhasad), mint kislemezdalok, az albumra ezen nóták „album verziója” került fel. A lemezt nyitó Gaddaar-Aaj kettős, ami az első két klipes dal is, szó szerint berobban a hallójáratokba, olyan energiákkal teli számok. Érdekesség, hogy a Gaddaar-ban van egy szövegrész, melyben a WWE-t, és a pankrációt kritizálják (újra elővéve a „megjátszott, előre eldöntött” kártyát) az UFC-vel (ketrecharc) szemben (ami egyébként ugyancsak előre el van döntve), na mindegy, én ezen jót mosolyogtam. A dalszövegek többsége egyébként elég sok mindent érint: politikai álláspontok ütközése, a korrupció megfékezése, a tv-k, média elferdített híreinek káros hatása, a szegénység, szexuális és egyéb bántalmazások elleni fellépés, valamint a depresszió, önsanyargatás és az ember saját határainak feszegetése. További érdekesség, hogy a banda elég sokat jótékonykodik különböző szervezetek számára, például állatok megsegítésére, ami mindenképp megsüvegelendő.
A többi számban is remekül egyensúlyoznak a folkos, indiai népi hangszerek és a metal zenei részek között, a lassabb, progresszívabb Zanjeero Se szerintem mindenki számára eszébe juttatja a Linkin Park-ot és a szintén elég komoly hangulatot árasztó Machi Bhasad remek folytatása az első két számnak, még ha nincsenek is annyira jók. Az ezt követő Dana Dan szám hasonlóan remek, mint az első kettő, amiben olyan rappelést és refrént hallhatunk, amit nem sűrűn (hogy aztán az utána következő Jee Veerey számban ennek a tökéletes ellentétét hallhassuk). Az album második felében találhatóak a lassabb számok is, melyek kicsit leültetik azt, így az energiabombaként berobbant lemez második fele nincs olyan jó, mint az első. Ez persze nem jelenti azt, hogy a lassabb számok nem lennének jók, mert például a Yaad is egy remek dal, viszont számomra túl sok benne az érzelgősség, ami egyébként egyáltalán nem baj. Az utolsó két szám (BSDK.exe és Chakh Le) valamelyest újra a dinamikusabb, energikusabb számok közé tartozik és remekül zárják a korongot.
Azt tudom mondani, hogy a zenei alap (nu metal) hozzám nem igazán áll a legközelebb, az inspirációként említett bandákat sem hallgatom igazán, ám a Bloodywood mégis tudott annyi érdekes, izgalmas, folkos zenei betétet belevinni a dalokba, hogy idővel egyre inkább tetszik a lemez. Úgy gondolom, érdemes lesz rájuk odafigyelni ilyen debüt után és ha koncerten is tudják hozni ezt az energikus teljesítményt, akkor le a kalappal, és remélhetőleg csak idő kérdése, hogy mikor láthatjuk hazánkban is őket.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Bakker, mekkorát lehetne erre zúzni koncerten! Íme a hindu Slipknot! 🙂