A Fekete Zaj a tavalyi évet a Téli Zajjal a Dürerben zárta és most ott is nyitották meg. Mégpedig egy négy zenekaros minifesztivállal, ahol olyan stílusokat hoztak össze egy estére, amik elég távol állnak egymástól, így semmiképpen sem nevezhető mindennapinak a lineup.

Ahogy azt a promóban a FB eseménynél olvashattuk: „a hazai underground legszínesebb arcai mutatják majd meg, hogy a keményzene nem egydimenziós”. Valóban nem, de az sokat elárul a közönség nyitottságáról és érdeklődéséről, hogy mind a négy zenekarra – Böiler, Kémia, makrohang, Vágtázó Halottkémek – jelentős számú közönség volt kíváncsi és maximum az első sorokban volt csere a rajongás fokától függően. Eddig csak a VHK-t láttam élőben, ott tudtam, hogy csalódás kizárva és már miattuk is megéri ez az este, de a másik három csapatra (főleg a ‘Kémiára) is kíváncsi voltam. Hogy ne izguljatok, mind a négy koncertet nagyon élveztem. Erről most Brigivel közösen számolunk be, a hangulatot pedig a fotóival is igyekszünk szemléltetni.

A Böiler kezdett, akikről elsőre azt jegyeztem fel, hogy lendületes és feszes punk bulit toltak, ami mondjuk egy olyan dobossal, mint Makkos nem is csoda. A Böilerről sokat olvastam (leginkább a Nem az a punk, aki… 1990-2004 c. műből elég jó áttekintést kaptam), de valahogy sosem hallgattam. A koncert után be kell lássam ez hiba volt. Engem meglepett, hogy a punkhoz képest ha nem is kifinomult a zene , de mindenképpen túlmutat rajta, már csak a gitárszólók miatt is. Ezzel ellentétben áll a sok helyen szókimondó szöveg. Az viszont biztos, hogy a műsor egyértelmű gyöngyszemei voltak az olyan dalok, mint a Dinamo Torpedo, a Rendőrökön bosszút állni. Nekem úgy tűnt a legnagyobbat viszont az együtténeklős Kurvára bebaszunk ment. (Sanyi)

Szinte még fel sem dolgoztam a Téi Zaj történéseit, de remek évkezdésként belemerültem egy minifesztiválba, ahol a kultikus „öregek” mellett egy kakukktojásnak tűnő, friss hangzás is megkavarta a jeges időjárást. Az elsőre meglepőnek tűnő program, csak olyan „feketezajos” zenemerülés volt, ismét.

Rögtön az elején, a Böiler hozta a street punk életérzést. Elsőre azt gondolná az ember, hogy ez is egy köpködő punk zene, de amióta csak a látókörömbe került a zenekar, mindig rácsodálkoztam, mennyi embert tud magával vinni. Talán nem véletlen, mert a háromakkordon túli, néha nagyon is dallamos zenék mellett a szövegekkel szemmel láthatóan sokan tudtak és tudnak azonosulni. A Böilerben a tagok nekem úgy tűnik aránylag gyakran jönnek mennek, és sosem tudom pontosan kikkel is lép színpadra, igazán egy egyben biztos, aki tulajdonképpen már azonosult a szememben a Böilerrel: az Riger Jani. Elég masszív felvezetése volt az estének, amit minden fontosabb sláger mellett az elmaradhatatlan „Kurvára bebaszunk” himnuszukkal zárták a közel egy órás blokkjukat. (Brigiri)

Anno a kilencvenes években a Hammerben olvastam a Leukémiáról és első találkozásom a zenekarral a kultikus első Demonstráció kazettán hallható Labirintus daluk volt. Az tetszett is, de azután valahogy mégsem alakult úgy, hogy hallgassam őket. Más idők jártak, főleg egy alföldi kisvárosban. Ha a haveri körben nem volt valaki, akinek megvolt, nem feltétlen jutottál hozzá bármihez. Nálunk legalábbis ez volt. Azután persze változtak az idők, de évekkel a Labirintus után engem nem kapott el a Közel a fejhajlító géphez album… értettem persze, hogy miért lehet szeretni, meg azt is kábé, hogy ez miért kultikus és a többi, de élőben se láttam sosem. Aztán a már említett Trottel Book kiadású Nem az a punk, aki… 1990-2004 c. hiánypótló antológia ismét közelebb hozta a zenekart és a tavalyi év nagy híre volt, hogy összeállt a Guppi–Oltyán–Jancsics trió. Akkor nem jutottam el a koncertre, így ez a mostani kihagyhatatlan kategória volt. Igaz, itt már ‘Kémia néven szerepeltek, de azt hiszem ezen nem olyan nehéz túllépni.

A die hard fanoktól elnézést, de bármennyire is tetszett a Düreres teljesítményük, felvételről valahogy neheze veszi be a gyomrom. De ott nekem egyértelműen az ő puritán, ugyanakkor erőtől duzzadó előadásuk adta a legtöbbet. Azok a tört ritmusok, az agyas gitártémák és ezekhez jöttek még a megtekert szövegek, hát… le a kalappal.

A Labirintust elég hamar eljátszották, ami részemről rögtön egy hatalmas piros pontot ért, de az egész műsor meggyőző volt. Nem akarok nagy hülyeségeket írni, de talán volt a Vágd szét, a Máglya. De engem így is meggyőztek. Nem volt nagy akció a színpadon, de Oltyán Lacika mozgása, meg azok az arcok, amiket előadás közben vágott a háttér vizuállal együtt elég ütős volt. És az új dal is oké volt. (Sanyi)

Körbe nézve a közönségen, kicsit „osztálytalálkozó” hangulatban kezdte az első akkordokat a ‘Kémia. Az igazat megvallva, sosem merültem el korábban sem a Leukémia életművében, és éppen ezért lepett meg, hogy a mostanra már Kémiaként színpadon levő triónál azt hittem, hogy Rupaszov Tamás hozta a Trottelt. Éppen ezért, mert valahogy teljesen más időszakából emlékszem a Leukémia zenéjére, ez most egy meglepően komplex, verselős volt számomra ez a koncert. (Brigiri)

A makrohang volt a fellépők közül az a csapat, akikről semmit sem tudtam. A koncert napján munka közben korántsem ideális körülmény között egy-két számot meghallgattam ugyan, de bevallom nem maradt meg belőle semmi. A koncert viszont egy utazás volt. Az agyas post-rockjukba nagyon sokféle stílus belefért. A metaltól a jazzig kalandoztak és tették mindezt olyan hangulatos fényekkel és kitűnő vizuállal, ami együtt igazán emlékezetes műsort eredményezett. Ugyan trióban játszottak, de olyan megszólalással, ami sokat hozzátett az előadáshoz.

Nem vagyok túl nagy post-rock fan, főleg azért, mert számomra a fontos a hagyományos dalszerkezet – minek jöttem ide akkor, tehetnétek fel a kérdést jogosan – és az ének, de az utóbbi időben volt szerencsém néhány olyan csapattal megismerkedni lemezen és koncerten is, akik a preferenciáim ellenére meg tudtak fogni. Itt is ez történt, mert annyira egyben volt a műsor, ráadásul kellően változatos is, hogy be tudott szippantani, főleg hogy a már említett képi világ a fényekkel megtámogatva jócskán felerősítette a hatást. Úgy az előadás kétharmadánál volt számomra egy mélypont, de mintha megérezték volna, valahogy olyan szerzemények jöttek, amivel újra tudtam kapcsolódni. Azóta több anyagukat is meghallgattam és ott is meggyőztek. (Sanyi)

Ez alkalommal – amekkora köd volt épp a fejemen – nálam a leginkább várt makrohang érkezett, akiket korábban némi csendes elvonulások után a Fekete Zajon volt szerencsém felfedezni. A trió 10 év után megjelent albumát a Magyar Zene Házában már bemutatta, és ez alkalommal is főként az albumon is felcsendülő csontig hatoló instumentális vízeken evező post-rockot szórták a közönségre. Elég erős vizuál mellett a srácok abszolút lélekből zenéltek és tették flowba a nagyjából háromnegyed házzal megtelt Nagyterem közönségét és tették balanszba az agyködben úszó pillanatokat nálam is. (Brigiri)

A VHK-t már többször is láttam (tavaly kétszer), meg volt szerencsém interjúzni is Grandpierre Attilával. Az első élményem (a kilencvenes években a mezőtúri fesztiválon éjszaka a nagyszínpadon játszottak miközben tombolt a vihar, a háttérben csattogtak a villámok) annyira erős, hogy kétlem, hogy azt bármikor is felül tudják múlni, de a tavalyi Parkos születésnapi előadás nagyon erős volt. Nem volt kétségem, hogy most is abban az ősi rituáléban lesz részünk, amit mástól nem kaphatunk meg. Egy VHK koncertről nehéz bármit is írni, át kell élni, bármilyen közhelyes is ez. Ha egyszer átéled, ahogy beszippantanak azok a nem evilági dallamok, az az őserő, ami a zenekarból árad, nehezen fgosz szabadulini, de inkább sehogy. Attila sámánként vezényli a szeánszot, de úgy, hogy közben láthatóan mindenkit összeköt valami erő úgy a színpadon, mint a nézőtéren.

Ha csak egy tételt kellene kiemelnem, akkor az a Pótolhatatlan halhatatlanság lenne, amiben nekem a Vágtázó Halottkémek esszenciája jelenik meg. Ez már többször megfogalmazódott bennem, hogy egyáltalán zenekarként kell-e a VHK-ra gondolni? Szerintem ez inkább egy önálló entitás, amiben talán nem is a tagok, mint egyének vagy részek a fontosak, hanem amit együtt létrehoznak. Nekem úgy tűnik, hogy mindenkin keresztül érkezik valami, ami utána ezt egy nehezen értelmezhető, inkább az érzékekre ható zenében áll össze, amiben a teljes egész sokkal fontosabb, mint az egyes részek. (Sanyi)

Az 50 éves pályafutásán is még aktív Vágtázó Halottkémek színpadi jelenléte az idők során mit sem változott. Barcsik Géza jellegzetes motívumai most is erős vizuált adtak a háttérben. Talán az egyik legtöbbet hallott és látott zenekar nálam a VHK, azzal, hogy mostanra egy koncert már szinte kiszámíthatóan felépített, felismerhetően kezdődő számokkal, ami a régebbi időkben szinte elképzelhetetlennek tűnt a hömpölygő improkkal fűszerezett szeánszokon, nem beszélve arról, amikor a VHK koncerteket immerzív performanszokkal Rituális Színházak vezettek fel. De, ez azt hiszem, így van jól.  Az időkerékhez hozzátartozik ez is, és a változásokban azok a számomra is fontos és meghatározó dalok is felcsendültek, mint a „Mi történt”, a „Halló, Mindenség”, vagy a „Porból várat építek”. (Brigiri)

Mit is lehet zárásként írni? Azt, hogy nagy szükség van az ilyen eseményekre, mert megmutatja, hogy a keményzene nagyon eltérő spektrumait is össze lehet hozni? Vagy inkább azt, hogy a különböző nemzedékek között is megtalálható valami kapocs, ami összekötheti őket akár zenészként, akár mint rajongó volt jelen? Talán nem is ez a fontos, hanem az élmény, amiért ismét hálásak lehetünk a Fekete Zaj és a Dürer stábjának.