Kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy a desert rock apostola, Brant Björk hazajár Budapestre. Én ugyan eddig csupán 2011-ben láttam a Kyuss Lives! koncerten, amikor dobosként játszotta a kultikus és klasszikus dalokat.

Azóta számát sem tudom hányszor és hány formációval járt erre, de valahogy sosem alakult úgy, hogy megnézzem. Most viszont gondoltam egyet és ha már úgyis ráértem, kaptam az alkalmon és gondoltam megnézzük aktuális projektje, a Brant Björk Trio műsorát az A38 Tetőteraszon. (Köszi a lehetőséget a Hajó szervezőinek!) A plusz motivációt pedig az jelentette, hogy előzenekarként a Stone Sobernek jutott a lehetőség a közönség bemelegítésének lehetősége. A Fáklyás rádióműsor megszűnése miatt az egyik hiányérzetem abból is adódik, hogy terveztük, de végül nem sikerült összehozni az interjút a duóval. Bár lemezen többször is bizonyítottak és viszonylag rendszeresen előkerülnek a dalaik élőben ez volt az első találkozásunk. Mit mondjak, ütős koncertet adtak. 

Az már a korábbi felvételeik alapján is kiderült számomra, hogy nem véletlenül válogatták be őket tavaly az NKA induló előadói pályázat kiválasztottjai közé, de itt végre a saját fülemmel és szememmel is meggyőződtem erről.  Cseni és Gyuri duója nem éppen a hagyományos értelemben alkot. A dob-gitár felállás nem a megszokott, de mégis működik. Nagyon is. Annyira, hogy nem hiányzott innen se basszusgitár, se más. Az rögtön lejött, hogy mennyire egy hullámhosszon vannak és ezek a zúzós dalok egyszerre voltak retrók és frissek. A hangzás meg beszippantott, mert nem hittem volna (bár reméltem), hogy ami a lemezen garázsos és elszállós, azt élőben még meg is tudják fejelni. Pedig ez történt, ennek oka pedig az a hangulat volt, amit megteremtettek. Érdemes követni őket mindenkinek, aki vevő a stoner, desert rock, a fuzz rockra vagy csak szereti az ősrockos garázs megszólalást.

Brant Björk diszkográfiáját nehéz lenne összeszedni, de most az aktuális, Brant Björk Trio név alatt tavaly kiadott Once Upon A Time In The Desert c. albumát jött népszerűsíteni. Ebben olyan társai voltak, mint a saját jogán is legenda Mario Lalli (Yawning Man ésatöbbi) basszer és a Mike Amster (Nebula, Mondo Generator, Blaak Heat Shujaa) nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy a Tetőterasz színpadán elég magas volt azbegy négyzetméterre jutó kult státuszú zenészek aránya. 

És hát mit lehet leírni egy ilyen koncertről? A helyszín különlegessége, a Duna látványa amúgy is megadta a hangulatot, de a zene meg beszippantott és elvarázsolt. Nem kellett hozzá semmi más. Ettől talán csak az lett volna autentikusabb, ha a (sajnos egyre inkább) sivatagosodó Kiskunságban rendezik meg és a klasszikus generátoros megoldással oldanak meg minden szükséges infrastruktúrát. A zenészekről valószínűleg semmi olyat nem lehet elmondani, amit ne írtak volna már le ezerszer előttem. Az egész program egy utazás volt. Én legalábbis azt éreztem, hogy az egész olyan volt, mintha beszálltunk volna egy buszba, amiben kellemes és ismerős a hangulat, jó a társaság.

Bár nem ismerem Brant életművét behatóan, így a turné korábbi állomásainak setlistjeit böngészve az említett lemez dalai mellett túlsúlyban voltak az egyéb korábbi szólóprodukciók dalai. De majd a hozzáértő die hard rajongók megerősítenek, cáfolnak vagy kiegészítenek. Az biztos, hogy mivel a turné végén érkeztek hozzánk, láthatóan egy jól összeszokott és profi műsort kaptunk. Nyilván azért nem friss az ismeretség, így érezhető volt az a kémia, ami miatt a közönségben szerintem egy pillanatra sem merült fel az, hogy itt nem örömzenélést hall. Ugyanez volt az érzésem a zenészek esetében is. Mind a főhős, mind a ritmusszekció apait-anyait beleadott, mégis könnyednek és lazának tűntek. Így kell ezt.

Mi minden hiányérzet nélkül hagytuk el a Hajót és nem kérdés többé, hogy nem érdemes kihagyni legközelebb sem.