Ahogy írtam a banda második, Emblas Saga lemezénél, számomra eddig a svéd Brothers of Metal mindkét albuma körülbelül egyformán tetszik, nem teszek nagyon különbséget köztük sem minőségben, sem dalok, dallamok tekintetében. Olyan slágerek vannak mindkettőn, mint a Chain Breaker, Prophecy of Ragnarök, Defenders of Valhalla, Njord vagy éppen a Kaunaz Dagaz. Így nagyon vártam már, hogy láthassam őket élőben is, ami idén januárban a Beast in Black és Gloryhammer előzenekaraként meg is valósult (nagy bánatomra november 4-én az új lemez headline turnéján nem tudtam ott lenni Budapesten, pedig nagyon akartam). Főleg, hogy már januárban is egy bitang erős bulinak lehettem szem-és fültanúja – az már csak hab volt a tortán, hogy sikerült egy nagyon jó hangulatú interjút is készíteni a srácokkal, melyben néhány apró infót már elárultak a közelgő harmadik sorlemezükről is.
November elsején pedig meg is érkezett a korong, ugyancsak az AFM Records gondozásában, amiről előzetesen, 2022-ben már kaptunk két dalt – The Other Son of Odin és Berserkir –, amik szintén egyből megtetszettek, előbbi azért, mert egy tökéletes partizós, gyors sláger, utóbbi pedig a banda komorabb, keményebb arcát mutatja be. Idén három további kislemez jött ki: az első Heavy Metal Viking klipjének nézésekor és hallgatásakor gyakorlatilag biztossá vált, hogy ez lesz az egyik kedvenc dalom tőlük evör – és nem is lett ez másként. Imádom, ahogy teljes mértékben kilépve a komfortzónájukból csináltak egy tökéletes, zseniális, a ’80-as évek hangulatát idéző hajmetal, glam rock/metal, stadionrock himnuszt. Ezután pedig érkezett a lemezről két komolyabb, lassabb nóta, a Nanna’s Fate és a címadó Fimbulvinter.
Az már itt megfigyelhető volt, hogy eléggé változatosak a megjelent számok, ám az album sokszori meghallgatása után szerintem kijelenthető, hogy a Fimbulvinter lett a zenekar eddigi legváltozatosabb lemeze – a nóták tekintetében mindenképp. A nyitó Sowilo viszo tovább a „hagyományt”, miszerint egy remek középtempós(abb) dallal indul az utazás, kiváló refrénnel és már itt meg kell említenem Ylva Eriksson csodálatos hangját – egyáltalán nem értek egyet azzal, amit olvastam máshol, hogy Ylva csak egy középszerű énekesnő lenne. A következő, Flight of the Ravens leviszi az arcunkat, olyan kétlábdobos tempót nyom bele – nem is emlékszem még ilyen jellegű számra (zeneileg) a bandától –, valamint itt is kiemelendő Ylva énekteljesítménye. A Giantslayerben – igaz, nem csak ott –, olyan ízes gitárszólót kapunk, hogy élvezet hallgatni; az ugyancsak kétlábdobos, vokálokkal együtténeklős refrén pedig rendkívül fülbemászó. A lassabb, ám annál gyönyörűbb Rivers of Goldban és az utána jövő Blood Red Sky-ban is megcsodálhatjuk Ylva kiváló hangját – talán nincsenek olyan jó nóták, mint a Yggdrasil, de mindenképp megemlítendők – eddig kevésbé volt ez jellemző az előző két lemez esetében.
A Ratatosk egy érdekes témával rendelkező nóta, ami után jön talán az egyik töltelékdal, a Chasing Light – amit viszont gyorsan feledtet (ahogy már fentebb is írtam) a fantasztikus Heavy Metal Viking – The Other Son of Odin – Berserkir trió. Zárásként pedig megkapjuk az album igazi balladáját, a Nanna’s Fate-et, amely történetnek ugyancsak érdemes és érdekes lehet utánaolvasni. Már az Emblas Saga esetében is fellelhető volt, hogy a címadó dal talán a legepikusabb és leghosszabb: utóbbi itt is érvényes, viszont Matsék most nem írtak 7-8 perces számot, „csak” a majdnem 6 perces, epikus címadó zárja ezt a most sem annyira rövid, 57 és fél perces szórakoztató utazást a skandináv mitológiai történetekbe.
A bandában a három énekes felállás továbbra sem felesleges: tökéletesen egészíti ki egymást Ylva, Joakim és Mats – talán most Ylva valamennyivel több teret kap (vannak olyan dalok, ahol szinte csak ő énekel, ami egyáltalán nem baj egyébként). A többi dalnál, ahol mindenki énekel, teljes mértkében egyenlő az énekes részek felosztása. A gitárosok, basszusgitáros és dobos most is remek zenei teljesítményt nyújtanak, illetve a már fentebb említett dalok tekintetében ugyancsak szintet léptek, ha lehet így fogalmazni. Megtörtént a bandában az első hivatalos tagcsere is (amiről már szintén szó volt az interjúban is): Mikael Fehrm gitárost Christian Larsson váltotta, aki korábban csak mint beugró és mint turnézenész volt jelen a zenekarban.
A lemez hangzása nagyon jó, erőteljes; nincs semmilyen hangszer sem túltolva vagy elnyomva, valamint az éneksávok sem. A dalok tematikájának tárháza most is a skandináv mitológiához kapcsolódnak, ami gyakorlatilag kifogyhatatlan és újfent ad egy különleges pluszt az egész koncepciónak – lásd például a Ratatosk mókus karakterről szóló történetet. A borító készítésénél is szerencsére maradt Sallai Péter kiváló művész személye, aki már a harmadik rendkívül látványos, a koncepcióhoz tökéletesen illő borítót készítette el.
Már most kíváncsi vagyok, hogy az eddigi legváltozatosabb lemez után mennyi időt kell majd várni a banda negyedik lemezére. Nem gondolom, hogy 1-2 éven belül kapunk újabb albumot, főleg ha az előző megjelenéseket nézzük (2017-2020-2024). Arra pedig főleg kíváncsi vagyok, hogy „mernek”-e akár még jobban kimozdulni a komfortzónájukból Ylváék – mint most a Heavy Metal Viking esetében.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
