Ismét rá kellett jönnöm, hogy hamar sakk-mattot lehet nekem adni akkor, ha az underground zenei élet bizarr, kísérletező oldaláról van szó. A brit Catafalque egyébként jó nevű zenészeiből álló csapatával ezidáig nem hozott össze a végzet, de boymester kollégának hála vége ezen ínséges időknek. Ezen emberkék már a projekt 2019-es megjelenése előtt is jól ismerték egymást az internetnek hála és mint jóravaló cimborák ellátták egymást zenei táplálékkal. Itt kellett rádöbbenniük, hogy egyikőjük sem veti meg a skatulyáktól mentes anti-zenéket. Mert a Catafalque bizony egy olyan egyveleget szabadított a bolygóra saját nevét viselő debütáló albumán, amely kellőképpen távol tartotta a felszínes, az újtól rettegő közönséget. Nagy sikert aratott a brit experimentális közegben, ennek örömére beadták a derekukat és egy valódi dobokkal kooperáló bandává fejlődött a projekt. De aztán következett mindannyiunk kedvenc éve és a holoköhögés végigsöpört a bolygón. Ez azonban nem akadályozta meg ezen elvetemült társaságot abban, hogy szabadjára engedjen egy igazi monolitot. Majd 2 órás játékidejével a We Will Always Suffer dupla albuma egy megközelíthetetlen, végtelenül mély gázóriás, amely úgy terpeszkedik a zenei univerzum galaxisában, hogy ahhoz csak az arra fizikailag és szellemileg rátermett hallgatók juthassanak olyannyira közel, hogy legalább valamennyit tanulmányozhassanak a felszínéből. Bevallom töredelmesen, hogy a recenzióm kiadásának idején még én is csak egyszer tudtam az elejétől a végéig, kellő koncentráció mellett végigtolni az albumot. Évek múltán is tud újat mutatni kategóriában van. Több Catafalque kiadványban is el lehet merülni, de a két album a legmonumentálisabb katalógusukban. Már ennek is 3 éve és ezúttal egy megközelíthetőbb hosszúságú, ám minőségileg kiváló zajmassza a jutalma mindazoknak, akik be mernek kopogtatni az ősi zsidó mitológiából ismert, rosszindulatú szellemről elnevezett Dybbuk ajtaján.
Ennek a gonoszsággal teli lénynek a halál utáni életútját járja körül a Catafalque. A folklór úgy tartja, hogy az elhagyatott lélek akkor manifesztálódik, ha a gazdatest végleg elhagyta az árnyékvilágot, majd vándorútra kél, hogy újat kebelezzen be magának. Amint megtalálta azt, akkor megkezdi nyomasztó terrorját, míg végül parazitaként meg nem szállja az újdonsült test minden egyes molekuláját. Mindez addig tart, amíg baljós célját el nem éri, befejezetlen ügyeit végre nem hajtja az új gazdatest segítségével. Megszabadulni tőle nagyon nehéz, ördögűzés lehet a végső megoldás, de biztosíték semmire sincs.
Egy ilyen vészjósló lényről szóló albumnak fel van adva rendesen a lecke. Csillámpornak, szirupnak és vattacukros melódiáknak helye nincs. Jobb helyeken felvizezett pálinkáért ordas nagy pofon jár. Ezt a Catafalque legénysége is így gondolta és milyen jól. A bandára ható inspirációkat felsorolván egy egész átható képet kaphatunk a Catafalque nyomorúsággal teli szonikus terrorjáról. Na szóval van itt nekünk egy a funeral/drone doom egyik megszállottan depresszív és galaxisokat szétroncsolni képes belső energiával rendelkező Khanate, aki találkozott a kocsmában a The Body nevezetű torzszülött atomokból álló kísérleti sludge hullájával. Ketten ledobnak pár üveg whiskyt mire disznószaros csizmával bebassza az ajtót a Thou, aki a hat hónapja mosdatlan, burjánzóan szőrös tökével megkoronázott méretes faszát ráteszi a pultra, és ezt mondja: „ekkora pohárba kérem az abszintot”. A Merzbow mindeközben átváltotta az 1993-ból származó Orion TV-n a csatornát, mert a kedvenc műsora indul: a hangyák háborúja fekete fehér verzióban. Aztán a mellette lévő asztalon ott ül a Prurient agytrösztje, az őrült tudós fizimiskájú Dominick Fernow. A Hospital Productions főnökeként senki se meri az ő székének a támlájába dobni a pillangókést. Végül pedig ott áll a háttérben a nagy öreg, a Godflesh. Mindenki ismeri, sokat megélt, az iparra issza meg nagyfröccsét.
Hát szóval így állunk, ebből a rémisztő masszából áll össze a Catafalque vérben forgó szemmel támadó szörnye. Ez a kocsma hasonlat nem volt véletlen. Ha tényleg alaposan végignézzük ezt a névsort, akkor tényleg olyan érzetünk lehet, hogy valaki beült a helyi krimóba és sorba végigkérte az itallapnak azt a résztét, ami a legjobban roncsol. A Manifestation még csak egy gyűszűnyit visz lesz a torkunkba abból a kellemetlen forróságú cefréből, ami direkt arra készült, hogy terhes nők magzatát gyilkolja. Éterien, már-már levegősen indít, majd ravaszdi módjára, fokozatosan egyre mélyebbre lök minket a szurokba. Kifejezetten áramvonalassá válik a háttérben megjelenő zajhalmaz, amire aztán érkezik az okkult rituálékat idéző kántálás a háttérben. Mintha egy rég elhagyatott nukleáris erőmű kapcsolótermében lennénk, amit már belepett a moha. De csak mi gondoljuk azt, hogy magányosan vagyunk ott. A végső felkiáltás tudtunkra adja, hogy mi ezidáig egyáltalán nem magától a sötétségtől féltünk. Hanem attól, hogy nem vagyunk egyedül a sötétségben.
Az Infestation a noise és az industrial végtelenül elidegenítő duójával enged bebocsájtást számunkra a bestia torkába. Thomas Ott személyét találhatjuk meg az erősítők tengerében, aki nagy szakértelemmel kezeli azokat, csakúgy mint a gitárt. Törzsi dobolással kapunk egy kis Neurosis érzetet, amit a gitárok és a szintetizátor tesz még inkább idegtépővé. Dan Dolby szinti szőnyegei mindig az ízlésesség határán maradnak. Eszköz a kezében a billentyű, nem élő entitás, csak az egyike annak a sok elemnek, ami a Dybbuk egészét adja. Az általa megszólaló basszusnak ugyanez a szerep jut. Michael Shepherd felel a dobokért és az ütős hangszerekért és neki már egy jól körülhatárolható, a zajmasszát elbírni képes ritmikát kell produkálnia. A gerinc szerepe az övé, csakúgy, mint a hagyományosabb megszólalású bandáké. Rajta kívül vokál terén mindenki kiveszi a maga részét, és egyre inkább hatalmába kerítenek minket a skizoid törzsi szellemek éneke. Ez az ének végül éktelen üvöltésbe csap át és mi csapdában érezzük magunkat. A klausztrofób érzet kellőképpen kibontakozhat a 13 és fél perces játékidő alatt.
Amikor a feszültség a tető fokára hág, akkor kapjuk meg a lemez második felét, ahol valóban egy egészen más megközelítésű haláltusában lesz részünk. Ebbe a második szakaszba az Oppression vezet be minket és a gépies masszából egy elmosódó, furcsán higanyszerű ének vezérel minket a siralomház felé. A Merzbow, The Body, Prurient, Godflesh által uralt szekció után itt van a Thou, Khanate és a klasszikus doom által dominált B oldal. A gitárok nem sírnak, csupán fekete gyászlepellel takarták el keservesen rezdülő húrjaikat, miközben a hisztérikus gyászmisét ismét egy éktelen üvöltözés koronázza meg. A végtelenségbe vezet minket ez a soha véget nem érő liturgia, ami alatt a tradicionális doomban használt hangszerek örökkévalóságba hajlóan ismétlik ugyanazt az esőfellegektől tépázott riffet, valamint ritmust.
Itt van az egyetlen dolog, amin én speciel változtattam volna. Egy idő után monotonná válik ez a szekció és némi váltást én eltudtam volna képzelni itt. Akár mélyebbre hangolt gitárral és öblösebb basszussal is megkínálhatták volna a strófákat, ha már egyszer ilyen nehézsúlyú bandákkal hozakodtak elő. A fináléként érkező Possession tételben ezt meg is kapom, ott már igazi megfázott hajókürtként száll hófehér arcunkra a fekete lepel. Ennek ellenére ez egy több mint jó, sőt helyenként egészen kiváló egyvelege mindennek, ami pusztít. A kísérletező szellemnek ez egy újabb nagyszerű példája. Annak, amikor az őrült tudósokból álló csoport vizsgálatai eredménnyel járnak és mi élvezhetjük annak gyümölcsét. Minden poént én sem akarok lelőni, az előző kiadványokkal tökéletesen rá lehet hangolódni az október 13-án megjelenő Dybbuk-ra, ami az Aural Music / Code666 kiadókon keresztül fog megjelenni.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
