Chasing Zeniths
Epochs Changing
Új arcok vannak láthatáron a progresszív és a szimfonikus metal színterén is, ilyen a huszonéves wisconsini multi-instrumentalista és zeneszerző Carl Kernie is, aki az évek óta készülő debütáló albumához neves zenészekkel vette körül magát. Mellé csatlakozott a Delain volt gitárosaként elhíresült Timo Somers és a Thorbound, Hexvessel együttesek basszusgitárosa, Roman Engen is. Így jött létre a Chasing Zeniths című projektje, amiben keverednek elemek a progresszív rockból/metalból, a szimfonikus, goth és a folk metalból is, mindez filmzenés hangulatokkal átitatva.
Maradjunk is a filmzenés hangulatoknál, hiszen az album egy szépen felépülő instrumentális dallal indít, ami tényleg elférne egy fantasy vagy történelmi moziban is. Utána viszont nem hagy minket nyugodni, hiszen következik egy metálosabb dal, amiben a főszerep két vendégénekesnőt illeti meg, mégpedig a tiszta énekért a Cellar Darling és ex-Eluvetie-ös Anna Murphy felel, mellé a hörgős részeket pedig az Once Human-es Lauren Hart adja. Szépen együttműködnek, minden összeillik ebben a dalban.
A két énekesnő után viszont a None and the Same-ben már két férfi hangja viszi el a dalt, itt is szintén főszerepben a tiszta ének, amiért Temperance és Serenity gitáros Marco Pastorino a felel és mellé pedig a háttérben Otto Schimmelpenninck (ex-Delain) hörgését hallhatjuk. Ez az előzőhöz képest kicsit könnyebb dal, ami engem nagyon emlékeztet Marco egyik bandájára, a Serenity-re. Tovább lágyul a hangulat a következő trackben, Ez egy légies hangvételű, dallamos gitárokkal átszőtt, lüktető szám, ahol megint női éneket kapunk, nem más személyében, mint Charlotte Wessels (ex-Delain). Itt érezhetően más hangon énekel Charlotte mint a nemrégiben megjelent szólóalbumán, hiszen itt a kedves, lágy énekét vette elő, amihez hasonlót a régebbi Delain albumokon is hallhattunk.
Ha megelégeltük volna a metálos pörgést az albumon, a Midnight Roses című, egy zongora és vonósok dallama vezette, hosszú tétel következik, ahol a The Agonist és Sicksense énekesnője, Vicky Psarakis duettezik Carllal. Ezzel a dallal megint visszatértünk a filmzenés hangulathoz, mert ezt például egy romantikus film betétdalaként tudnám elképzelni. Ennél a dalnál kicsit unalmasnak éreztem az albumot. Maradva a zongoradallamoknál, folytatódik az Albatross című dallal az album, ahol Carl tiszta éneke van a főszerepben, ami számomra az egyik csúcspontja az albumnak. A lassú felvezetés után itt is előjönnek a törtütemes progresszív metálos dobok és itt jól meghalljuk Roman basszusmenetét is, majd a dal második felében hörgésre újra Otto Schimmelpenninck kerül elő.
Ami tetszik nekem az albumban, hogy a vendégénekesek többször is feltűnnek, ilyen Vicky Psarakis is, aki most az Unmournd Amnesia című egy pörgősebb dalban énekel tisztán. Ez egy vérbeli progresszív metal dal, amilyeneket a műfaj nagyjainál is hallhatunk. Ugyanígy tesz Charlotte Wessels is, aki az Ever Shall We Roam tételben duettezik Carllal és mellette még a középiskolás korában tanult hangszerén, a klarinéton is játszik. Számomra ez is a filmzenés hangulatúak közé tartozik, kellemes, andalgós, nyugis dal.
A következő szám, a Yesterday’s Outsider címet viseli, ahol végig Carl énekel csak. Szerintem ez a legjobban elektronikus tétel az albumon, sok szintetizátoros hangot, közte nagy ambient szőnyegeket hallunk a háttérben.
Zárásnak egy újabb hosszú tételt kapunk ezúttal folkos elemekkel tarkítva, hiszen itt az ének mellett Anna Murphy még tekerőlanttal tér vissza, mellé pedig a svéd Emilia Amper a népi hangszerükkel, a nyckelharpaval száll be. A dal közepén pedig egy izlandi színésznő, Bríet Kristiansen szavalását hallhatjuk, ezzel sem kanyarodva el a filmzenés hatásoktól.
Szűk egy órában kaptunk egy nagyon sok elemből álló, elsőre könnyen emészthetőnek tűnő progresszív és szimfonikus metal albumot. Carl Kernie tehetsége érződik az egészen, hogy nem odázta el, hanem minden apró részletre kitért. Ha már a részleteknél tartunk, nagyon sok hangszert hallani a lemezen, amik elsőre fel sem tűnnek, így többszöri hallgatás szükséges, hogy mindig valami apróságot észrevegyen az ember. Továbbá Timo Somers gitárjátéka nagyot dob az egészen, hiszen akik ismerik a munkásságát, tudhatják, hogy egy virtuóz gitárosról van szó, akinek ez a sokadik projektje már. Nagy potenciál van ebben a projektben, ha megér egy újabb albumot, akkor érdemes újra még ilyen neves zenészeket maga köré gyűjtenie és a mostaniakkal is folytatni a munkát.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
