Jómagam mintegy húsz éve vagyok heavy (power, doom,symphonic) metál rajongó. A metál hammer magazint szinte kezdetek óta olvasom, és miután az Internet betört hazánkba, az elektronikus(digitális) média által nyújtott információkat is igyekszem felcsipegetni.. Egy idő múltán azonban azon vettem észre magam, hogy egyre inkább érdekel ezen internetes oldalakon beindult fórumokon folyó beszélgetés. Mivel koncertekre nem járok, itt tudtam megismerni a metál különböző ágazatainak rajongótáborát, gondolataikat, érzéseiket, és meglepődve tapasztaltam, hogy az addig egységesnek tartott közösség mennyire rétegzett, a konformitás ( valahová tartozás igénye) milyen ideológiai kötődésekhez és ambivalens (ellentmondásos) attitűdökhöz(értékelő megállapítás) vezet. Ezeket a tapasztalataimat szeretném leírni a teljesség igénye nélkül, felhívva a figyelmet arra, hogy ez is, mint minden általánosítás, torzít a maga módján, és bár megpróbálok objektív maradni, ez nem fog megmenteni attól, hogy néhányan úgy érezzék, nem igaz , amiket leírok. Azoktól pedig már itt, az elején elnézést kérek.

Kezdjük egy általános ideológiai, társadalmi helyzetképpel. A metál (hard rock) a rendszerváltozás előtt kezdte bontogatni szárnyait Magyarországon, és mint minden nyugatról jövő dolog, ez is gyanús (tiltandó) volt. Nemcsak az addig sosem hallott vadsággal megszólaló zene, de az általa közvetített életforma sem volt összeegyeztethető a hivatalos „szocialista felfogással”, mivel a számok általában a szabadságról, az INDIVÍDUM-ról, és egyfajta dacos hatalomellenességről szóltak. Azok, akik ezt a zenét szerették, a hivatalos álláspont szerint a rendszer ellenségeivé válhattak, így a metál szeretete egyfajta negatív attitűdként rögzült a társadalomban. A helyzetet nehezítette, hogy a zene szeretetének igen markáns, külső vonzatai is voltak: hajviselet, öltözködés, melyek élesen elválasztották ezt a közösséget a társadalom többi részétől. Ekkor kezdett kialakulni a „rockerség” tudata, egy olyan ideológiai halmaz, melyben az összekötő kapocs a metál (hard rock) szeretete volt. Az állandó társadalmi támadások, és a hazai zeneforgalmazás szegénysége viszonylag egységessé kovácsolta a rockerek táborát, s bár már akkor fellehető volt a különböző rocker csoportok közti ellentét ( pl. Eddás, vagy Ricsés, P. Mobilos, vagy Hobós), az állandó védekezés miatt ez a fajta ellentét és értékelnegáló magatartás még nem volt számottevő.

A rendszerváltozás után megnyíltak az „égi csatornák”, és Magyarország is bekapcsolódott a metál vérkeringésébe, miközben maga a metál is változott. Új stílusok születtek, és még magán a metálon belül is szélsőséges, Magyarországon addig nem ismert együttesek lettek ismertek. A rendszerváltozás környéke volt az a pár utolsó év ( a Hammerfall megjelenésétől számított metál resurrectionig), mikor a metál (hard rock) a mainstream része volt, s az amerikai metál együttesek addig sosem látott számban termelték ki az újabb és újabb rajongókat. Az addigi metáltábor kissé idegenkedve fogadta a megnövekedett bázist, őszintétlennek tartva az új rajongók vonzódását. Ekkor született meg az az ellenségkeresés, mely egyfajta paranoiás állapotként ízeire bontotta a metáltábort. Megjelent a TI és MI ellentéte, a műfaji meghatározottság értékelési dimenzióvá vált. A régi metálhívők divatrockernek titulálva az újakat élesen elhatárolódtak tőlük, egy részük a kialakult undergrundba vonult, más részük pedig éles hangot adva egyet nem értésének „harcot hirdetett” mellyel a rocker ideológiát – melynek egyik meghatározó eleme a tolerancia és az indivídum tiszteletben tartása volt- hiteltelenné tette. Mivel sokszor maguk a kritizálók is érezték, hogy gyenge lábakon áll érvrendszerük, megpróbálták annak logikai lyukait felesleges pózolással-mely a 2000 év után magán a metáltáboron belül is egyfajta gúny-célponttá vált- és hangerővel pótolni. A helyzetet súlyosbította, hogy megjelent a grunge, majd a populáris punk ( bocs a definícióért, de jobb nem jutott eszembe), a gyakran változó-metálnak titulált- stílusok újabb és újabb rajongókat kreáltak, kik egyrészt a kamaszkoruk lázadó időszakát élték ki ezen zenék segítségével, másrészt a média erős reklámkampányának és a midenható Music Tv befolyásának engedve pusztán engedelmes fogyasztóivá váltak a gyakran zeneipar kreálta együtteseknek. Ez természetesen nem baj, ártani nem ártottak ezzel senkinek, azonban a hangos ellentábor új indokokat talált az ellenség keresésére, és egyfajta keresztes hadjáratot indított a sikeres bandák rajongói ellen. Ekkorra alakul ki az a másik markáns ideológiai-értékelő vonás (főleg az undergrundból kiindulva), mely szerint a metál nem egyeztethető össze a népszerűséggel,, s csak az az igazi metálos, ki a szélsőséges (itt jegyzem meg nyomatékosan, hogy nálam a szélsőséges kategória nem értékelő, minőségi kategória, pusztán helymeghatározó szerepű) zenéket hallgat, melyeket még nem fertőzött meg a népszerűség mérge és melyek nem adták el magukat a zeneipar kényszerítő és gazdagító erejének. (Innen jön a klasszikus és legnagyobb vitákat kiváltó – true metal kifejezés – megj: Hellstar) A metál tábor két meghatározó részre szakadt, melyek ugyanúgy gyűlölték (gyűlölik) egymást, mint a nem metálosokat. A zeneszeretet műfaji meghatározottsága itt vált teljesen személyiségértékelő, ízléstaglaló kategóriává, vagyis az ellentáborok szemében nem lehetett olyan jót csinálni, mely elég jó lett volna ahhoz, hogy elismerést váltson ki. (nem tudom, de engem igencsak emlékeztet a kialakult politikai légkörre is, melyben a politikai hovatartozás személyiségértékelő attitűddé vált , vagyis aki ennek, vagy annak a politikai pártnak tagja, vagy szimpatizánsa, az eleve nem lehet a másik szemében „igaz magyar”).

A 2000-es év végén (úgy emlékszem), ismét felvirágzott a metál, együttesek százai jutottak lemezkiadási lehetőséghez, s bár Magyarországon elég kevés együttesnek sikerült a média kegyeit is megnyerni , az internetes lehetőségek ismét felduzzasztották a metálhívők táborát. Hol van itt már a metálosok eredeti, szabadságelvű filozófiája ebben a társadalomban, ahol az indivídum tisztelete szinte törvényi erejűvé vált, s melyben a lázadás célját vesztette. A rocker filozófia önmaga ragaszkodásában nevetségessé vált, gyakran csak pózolásnak tűnik, és még a metál hívők szemében is gyakran önparódiává vált. Az undergrund metáltábor megveti az ún, true heavy metálosok táborát, zenéjét, és pusztán üzleti fogásként értékeli ezek viszonylagos sikerét. Kigúnyolja a gyakran tényleg nevetséges szövegi sablonokat, nem észrevéve azt, hogy saját stílusán belül ugyanúgy megvannak azok a sablonok, sztereotípiák , melyeket gúnyolnak. A true heavy metálosok megvetik és nem értik az undergrund zenei felfogását, a gyakran extrém kifejezésmódot, értéktelennek találják a károgást, hörgést, sipítást, sikálást. A régi metáltábor idegenkedve fogadja az újakat, nem gondolva arra, hogy azoknak lehetőségük sem volt a régieket hallgatni, mivel meg sem születtek. Ugyanakkor megjelent a színen a közös ellenség is, az un. nu metálosok tábora, melyek az amerikai zeneipar révén ugyanolyan hatalmas üzletnek ígérkeznek, mint valamikor a stadionrock bandái.

S hogy most hol tartunk? Ellenség, ellenség hátán, a metál fórumok gyakran gyűlölettől , gúnytól és veszekedéstől hangosak, rég elveszítve annak a közösségkovácsoló értéknek a lényegét, melynek neve: metal zene.

Próbáljunk meg ezen változtatni, kik itt a Fémforgácson megfordulunk, próbáljuk meg empátiás érzékünket legalább olyan szintre növelni, hogy ha megszeretni nem is, de elfogadni és értékelni tudjuk a különböző műfajokban dolgozó együttesek munkáját. Köszönöm a lehetőséget, várom észrevételeiteket, véleményeiteket.