A franciák jó ideje élen járnak a pszichedelikus stoner és doom bandák kitermelésében, gondoljunk például a Mars Red Sky vagy a SLIFT munkáira. A Black Sabbath és a Hawkwind zsebéből előbújt zenekarok először a kilencvenes évek környékén teremtettek hatalmas műfaji reneszánszt – akkor főként az Egyesült Államok területén -, majd egy csendesebb időszak elteltével ismét hódítani kezdtek a mélyebb, lassabb, elszállós riffek – immáron az új milleniumban. Nyilván mindig akadnak rengetegen, akik visszaélnek az éppen futó zsánernevekkel, de szerencsére szép számmal vannak a színtéren kreatív és izgalmas anyagokat szállító csapatok is. A tábort pedig a Franciaország egyik legdélebbi pontján, Perpignanban alakult Deadly Vipers is gyarapítja. A négyes több év várakozás után a Fuzzorama gondozásában jelentette meg a Low City Drone című második lemezét.
A tapasztaltabbak már az egyébként nagyon szépen sikerült borító láttán is sejthetik, hogy nagyjából milyen irányba halad majd a rövid instrumentallal nyitó, szinte pontosan 45 perces album, amelyre tekinthetünk úgy, mint disztopikus látomásra múltról és jövőről, ahol az emberiséget minden percben megfigyelés alatt tartó drónoktól zajos az ég. Erre eddig biztosan nem kapják fel annyian a fejüket; a háború, a jövő kilátástalansága, az emberi romlottság és általában a science fiction mindig is központi témái voltak a stoner muzsikáknak. Az idő előrehaladtával kevesebb anyag születik, amik akár egyetlen esélyt is érdemelnek a hatalmas dömpingben, a Low City Drone viszont egynél jóval többet is. Üresjárat nélkül pörög le, nagyon kellemes zenei élményt nyújt, mindezt úgy, hogy fel sem tűnik a háromnegyed óra.
Az egyik első benyomás a lemez kapcsán, hogy szépen szól, mégsem túlmunkált. A sterilitás gyakorlatilag felér ennek az ősöreg gyökerekkel rendelkező műfajnak a halálával, a keverőpultnál viszont nem kisebb ember ült, mint a legendás svéd Truckfighters és a Fuzzorama kiadó atyaúristene, Niklas „Dango” Källgren. Ha az ő neve nem garancia, akkor semmi sem az. A skandináv stoner/desert rock csapat hatása egyébként vastagon kitűnik a franciák munkáján. Lenyúlásról szó sincs viszont, mégis érezhetően jót tett a daloknak, hogy ilyen hozzáértő kezekben nyerték el a végső formájukat. Kellően súlyosak, ahol kell, de a lazulósabb, folyékonyabb pillanatokkal együtt ütnek igazán nagyot. Ez a kettősség szinte követelmény.
Az album már a második tétel, az Atom során olyan hangulati magasságokat képes elérni, amit régen tapasztaltam egy-egy fiatal bandától, pedig lelkesen túrom miattuk az internet végtelen tárházát. Majd mindezt képes megfejelni a címadó szerzeménnyel, ami a lemez leghosszabbja (9:13) és egyik abszolút csúcsa. Ezt leszámítva a játékidők nagyjából öt perc környékén mozognak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az anyag nem mentes a műfaji kliséktől; van „dzsidzsi”, belassuló riffek, satöbbi, azonban nem meghatározzák, csupán részét képzik a remekül megírt daloknak. Félúton amúgy kapunk egy nagyszerű instrumentalt, a Meteor Part II-t, az utolsó igazi pörgést pedig az Ego Trip galoppja adja, mert a záró Big Empty már egy visszafogottabb tempójú szerzemény, bár súlyosságában nem marad el az elődeitől.
A Deadly Vipers ezzel felülmúlta a 2017-es, különben szintén nem rossz debütálást (Fueltronaut) dalok és borító tekintetében is, a Low City Drone simán mehet a polcra!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.