Valljuk be, powerviolence terén nem vagyunk elkényeztetve lemezismertetőkkel, ennek a fülsiketítő csendnek szeretnék legalább egy cikk erejéig véget vetni. Először is tisztázzuk, mi is a powerviolence: a thrashcore, crust, hardcore és grindcore egyik zabigyereke. Sokak feje felett jelennek meg a kérdőjelek ilyenkor, hogy tényleg van-e létjogosultsága ennek a stílusnak? Ha meghallgatjuk a Siege kiadványait, akkor talán megértjük, hogy igen ez egy élő, lélegző zsáner ami az összes fent említett stílusból kivesz egy kis darabkát. A korai 90-es évekre kezdtek elszaporodni a powerviolence bandák, leginkább California állam latin amerikaiak által lakott területeire. Ironikus a dolog, hiszen a 90-es években történt a pop-punk robbanás is, a Green Day Dookie-ja átszakította a gátakat. Ez az irányvonal azonban maradjon csak meg a mainstreamnek, ugyanis azért gyűltünk ma itt össze, hogy fejet hajtsunk a Despise You munkássága előtt. A California állambeli Inglewood-ban alapított csapat 1994-ben döntött úgy, hogy a mindennapi valóság összes nyomorúságát ki kell magukból ordítani. Az 1999-ben, már a banda feloszlása után kiadott West Side Horizons ad nekünk teljes képet az egyik legkiválóbb powerviolence banda munkásságáról. Ez nem véletlen, mivel punk körökben a 7″ vinyl-eknek kultusza van. Ezek jó ha tíz percig tartanak, és legtöbbször hasonszőrű csapatokkal split kiadványként szoktak megjelenni. Nem véletlen, hogy egy válogatás album mellett döntöttem, amikor eme horda bemutatására adtam a fejem.
„A világ legdühösebb bandája”, így emlegették egykoron a Despise You-t. Az, hogy ez igaz-e rájuk, vagy sem, azt mindenki eldönti magában, egy dolog azonban biztos és ez powerviolence körökben elfogadott tény: hiteles és őszinte csapat a Despise You. Számos tagja volt már a Despise You-nak, ezen a válogatás albumon az 1994 és 1996 közötti fénykorukból kapunk egy nem akármilyen ízelítőt. Phil Vera és Chris Elder számít a Despise You alapítóinak. Egy underground death metal és black metal zenéket sugárzó rádióadást vezettek, aminek a neve az „Hour of the Goat” volt. Mindketten értettek a gitárhoz, megszületett az elhatározás, hogy maguk köré gyűjtik Lulu Hernandez-t (basszus, háttérvokál) és Rob Alaniz-t (dob). Ezekről a nevekről azonban mit sem tudott az akkori hallgatóság, ugyanis minden kiadványukon álneveket használtak, koncertet pedig csak a 2007-es újraalakulás után adtak. Tagok jöttek mentek, míg végül 1996-ban bezárt a bazár. Átjáróház jellege ellenére, azon kevesek közé tartozik a Despise You akikben végig ott volt az a belső ösztön, hogy eldarálják mindazokat a dolgokat, amiket ők tapasztaltak életük során.
És itt térünk vissza a hitelesség kérdéséhez, ugyanis ez a stílus leginkább a latino közösségek és bűnbandák körében volt a legnépszerűbb. Ezekben a körökben műmájer keménykedésnek nem volt helye, a Despise You pedig kifejezetten ennek az etnikai csoportnak a mindennapi valóságát kiabálta világgá torkaszakadtából. Egy dolog rögtön feltűnhet a West Side Horizons-on: töménytelen mennyiségű mikrodallal állunk szemben. Amilyen rövidek, annyira ütősek ezek a dalok, zenei értelemben rendkívül egyszerű, primitív a megvalósítás, de itt nem is ezen van a lényeg. A féktelen mizantróp düh az ami itt a legmeghatározóbb, meg persze maguk a szövegek. Ugyanis a grindcore-al ellentétben, itt aránylag érthetőek a szövegek és itt jön be a képbe a Despise You innovatív jellege. A mezei punkok a társadalmi berendezkedés ellen voltak, minden ami a hatalomhoz köthető az megvetendő, a Despise You ennél is földhöz ragadottabb témákkal állt elő. Ez nem más mint a mindennapi élet: a bandaháborúk kegyetlen, véres világa, barátok, ismerősök, szülők végső elkeseredésében elkövetett öngyilkossága, embergyűlölet, önmagunk megvetése, drogtúladagolásban való elhalálozás, utcai élet. Nem véletlenül szoktam mondani, hogy az extrém zenék közül a powerviolence áll a legközelebb a régi, undergound rap-hez. Ha nem is zeneileg, azonban mondanivalóban mindenképp.
Ugyanis mindkettőre jellemző, hogy a saját elbaszott életükről regéljenek nekünk és kurvára nem fogja őket érdekelni, hogy mi evvel tudunk-e azonosulni, vagy nem. Ez a világszemlélet és attitűd mindkét oldalon erősen megvan. Egy ekkora terjedelmű válogatás albumon természetesen teljesen felesleges a számonkénti elemzés. A grindcore-al ellentétben, itt találhatunk lelassulásokat, breakdown-ok garmadáját, ami után garantáltan vérben fog tocsogni mindenki a hideg padlón. A főszereplő azonban a féktelen düh, az a belső vadállat ami mindannyiunkban ott lakozik, ha az élet kikényszeríti belőlünk, hogy engedjük szabadjára. A zenei megvalósítás a fentebb emlegetett stílusok kavalkádja, vokál terén viszont egyértelműen a hardcore uralkodik. Lulu háttérvokáljai színesítik a számokat, azonban nekem mindig is túlságosan ártatlannak tűnt az ő hangszíne ehhez a zenéhez. 16 éves létére hatalmas düh lakozik benne is, ezt kár tagadni a hangja azonban egyszerűen túl magas ehhez az izomszagú muzsikához amit a Despise You játszik. Különböző split kiadványok és EP-k tobzódnak ezen a válogatás albumon, ezért ne lepődjünk meg, ha bizonyos időközönként változik a hangzás. A szennyvíz viszont nem távozik egy pillanatra sem, ez nem a fekete erdő klinika, hanem a bukott angyalok városa. Ugyanis lelki, és szellemi otthonuk mindig is Los Angeles volt a Californiai powerviolence bandáknak, a West Side Horizons vinyl kiadványának a közepén is az LA monogram virít.
Háromnegyed órányi eszméletlen düh, ezt kapjuk a Despise You-tól. Őszinte, gyilkos és megzabolázhatatlan, nincs kompromisszum. Ez nem az a csapat amelyik egy sosem létező, jobb világról lantol szépségre vágyakozó füleinknek. Nincs számunkra olyan hely, ahová eltudunk menekülni a démonaink elől egy meseországba, itt nincs semmilyen fantasy, csak a kőkemény valóság. Az élet iskolájánál ugyanis nincs kegyetlenebb tanár, ezen iskola végére pedig belőlünk is csak egy pár véset marad egy gránittömbön. A West Side Horizons arra a bizonyos napokra van tartogatva amikor elegünk van a világ összes mocskából, kétszínűségéből és megalkuvóságából. Tavaly a Tankcrimes Recorda adta ki újra ezt a klasszikust.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kellemes zene, s a zenekarról írt gondolatok is hiánypótlóak. 🙂
Az bizony és örülök, hogy így gondolod:)