Az old school death metal az egyik leginkább hagyománytisztelő műfaj. A bő három évtizede felhúzott szögesdrót hálón túl nem igazán lehet nyújtózkodni. A hozzávalók adottak és a fűszerek receptje is kőbe van vésve. Ennek tükrében balgaság lenne a műfaj megreformálását várni bármelyik újonnan felbukkanó galeritől. A lengyel Dira Mortis köszöni, de nem akar a legdurvább, a leggyorsabb, a legáporodottabb formáció szerepében sem tetszelegni, küldetésük kimerül abban, hogy egy jól sikerült stílusgyakorlattal csillapítsák a folyton újabb lemezeket kereső mániákusok étvágyát.
A Leszek Makowiecki gitáros által életre hívott négyes az 1998-as alapítástól folyamatos tagcserékkel küzd, az alapító egyben az egyetlen stabil pont a banda személyi állományát tekintve. Makowiecki 2009-ben Piotr Bajus és Krzysztof Saran személyében a ritmusszekcióba két bandahalmozó muzsikust igazolt le. Mindkét zenész tucatnyi, többnyire csak a lengyel határokon belül ismert földalatti csapatban műveli a death és black metalt. Jakub Brewczyński énekes tavalyi csatlakozásával végül teljessé vált a Dira Mortis mai felállása. A tavaly karácsonykor megjelent Ancient Breath of Forgotten Misantrophy a zenekar harmadik lemeze, egyben az első, amit szerencsém volt meghallgatni. A teljességhez hozzátartozik, hogy az életműben megtalálhatók különféle demók, splitek, illetve egy gyűjteményes anyag is, ahogy illik…
Az Ancient Breath of Forgotten Misantrophy negyven perce azt a fajta régisulis death metalt nyújtja, amit tengernyi egyéb formáció is a világ bármelyik szegletében. A műfaj az utóbbi két évtizedben olyannyira nemzetközivé vált, hogy egy-egy bandát a megszólalása alapján ma már nem lehet földrajzilag úgy besorolni, mint a fénykorban a floridai, illetve a svéd színterek alkotóit. Ha nem lettem volna előzetes információk birtokában, eszembe nem jutott volna, hogy a négyes a közép-kelet európai régióból származik.
A lengyelek korongjának leginkább szembeötlő különlegessége az, hogy negyven percben mindössze öt dalt vezetnek elő, melyeket egy intro és egy outro fog közre. A blasbeat-ekkel megpakolt szerzemények kellően áttekinthető megszólalást kaptak, a hangszerek nem folynak össze a hangképben, időnként még a basszusgitár is tiszteletét teszi. A tempók egyébként a stílus követelményeihez viszonyítva változatosak, egy-egy szerzeményben megférnek egymás mellett a doomos riffek és a grindos tekerések is. Jó példa lehet erre a Sepulchral Maniac című tétel, melyben rövid szólókezdemények is felütik a fejüket. A gitárszólók egyébként kimerülnek a vijjogtatásokban, esetükben természetesen szó sincs technikai bemutatóról. Brewczyński vokálja alapvetően a mélyebb tartományokban mozog, azonban nem a hangfalak membránjait recsegtető morgásokat erőlteti, inkább a „dobhártyákat simogató” közepes mélységekben érzi magát otthon, melyeket időnként feldob egy-két disznóvisítással is.
A négyes helyében egyes dalokat nemes egyszerűséggel kettévágtam volna, mivel semmi sem indokolja a hét és fél, vagy adott esetben akár kilenc perces szerzemények felsorakoztatását. Az is elképzelhető, hogy ez a banda specialitása, mivel -miután utánanéztem azoknak- feltűnt, hogy a korábbi lemezeken is gyakran előfordult, hogy terjengősen fogalmaztak. Legyen bármi a megfejtés, felesleges rajta sokat gondolkodni, ez a műfaj ugyanis nem kíván semmilyen agymunkát a hallgatótól, az élvezetéhez csak a nyakizmokra van szükség!
(Andris)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.