Egy olyan zsánerben utazik a francia Domadora, amely nálam bizonyos időközönként szokott meghatározó szerepet játszani. Általában az évnek a forró, fülledt nyári időszakának a háttérzenéje szokott lenni a stoner rock, és a gallok csont nélkül hozzák ezt az elszállósan dögös, fülledt stílust. Most mégis úgy hozta az élet, hogy december közepén írok egy ilyen bandáról. 2013-as bemutatkozásuk óta a pszichedelia is nagy szerepet játszik ennek a triónak a hangzásában, ezáltal reprezentálnak egy olyan kort, ami bár mára igen távolinak tűnik, de mégis az akkori kor szelleme, lényege jól dokumentálva van. Ez nem kis részben az akkori zenei éltnek is köszönhető, a 60-as évek végének a még mindig reménykedő, naiv hittel teli reprezentálása ez, ahol igazán elkezdtek kísérletezni a különböző tudatmódosító szerek hatásaival is. Ez megágyazott ennek a légies, mégis bizarr, túlvilági hangzásnak, ami után távolinak és együgyűnek tűnt a beat korszak. Itt-ott azért már érződött a kiábrándulás is ezekben a művekben, ami a 70-es években bontakozott ki igazán. Mégsem lehet megváltoztatni a világot, távoliak a virágos mezők, nem jött el a vágyott béke korszaka, és még a gazdasági helyzet is egyre inkább dél felé vette az irányt. A Domadora második albumát hallgatva megejthetjük ezt az időutazást ebbe az átmenetinek tekinthető, de mégis karakteres korba. A The Violent Mystical Sukuma fasza háttérzenéje lehet mindennek.
A Hypnosis által juthatunk el az olcsó fű és jó zene világába. Belwil gitárhangzása mintha csak 1969-ből lépett volna elő, érzékien, nem túl súlyosan és ropogósan szól hozzánk a hangszer. Ennek a zsánernek van egy erősen improvizatív jellege. Ez annyit tesz, hogy egy lemezfelvételkor sokszor ötletekkel és vízióval telve fáradnak be a zenészek a stúdióba, de a kész terv ritka madár szokott lenni. Ez a fajta ösztönzenélés, jammelés itt is jellemző. A gitár tónusa pont abban a tartományban van, ahol igazán meg lehet ríkatni azt, Belwil pedig rendesen ki is használja az alkalmat. Intim és bensőséges a kapcsolat a zenész és a hangszere között. Minden húr kap egy kis szeretetet, végigtapogatja az összeset kellő érzelemmel fűtve tüzesen szálnak ki a hangok belőle. Hálás az elektromos gitár ha szeretik, és itt bizony forró ágyba viszik kecses testét, mindennek végeztével lassan csordogálnak le az izzadságcseppek a homlokon amik az égő cigaretta filterén érik el utuk végét. Örömzenélés ez a javából, a stabilan, néha szinte már katonásan pergő dob Karim Bouazza és Alexis Assaleix munkáját dicsérik. Gui Omm által megjelenik a mélyen búgó basszus is és meg is kapja a neki járó szerepet. Lejjebb ülteti a zenét, meghatározza a frekvenciát és nem utolsó sorban öblös bőgésével kellő súlyt is ad a kompozícióknak. Mindezt a lemez hangzása révén hallhatjuk is, nagyon tisztán és élesen szól a korong.
A Domadora dögös ugyanakkor lebilincselő zenéjének nélkülözhetetlen eleme a hangulat, ami a hangszerek összjátékán túl a kevés énekben is testet kell hogy öltsön. Az Indian depression és a Rocking crash hero dalokban megjelenik ez az elem is, és csont nélkül hozza azt a tipikus ásítozós kiáltást, ami egykor Hendrixnek és társainak volt a jellemzője. Az ő munkássága megtestesül a Domadora hangzásában, tagadhatatlanul inspiráló volt a gallokra játéka, modernebb összehasonlításként pedig az Earthless zenekart tudnám felhozni. Áporodott sivatagi zene ez, amelyik meghálálja azt, ha kizárjuk a külvilágot és csak rá koncentrálunk, de akkor is remek társ, ha csak háttérzenének szánjuk. Sokkal menőbb mindennapokat varázsolhatunk magunknak általa. Sokaknál derogáló jelző lehet a háttrézene megjelölés, vagy akár „száműzés”, de az én olvasatomban ez is egy olyan dolog, ami csupán nézőpont kérdése. Rengeteg olyan példát tudok felhozni arra, amikor egyszerűen nem képes beleolvadni a mindennapokba az adott muzsika, akármennyire is akarom. Ehhez is kell egyfajta kvalitás, ami könnyen befogadhatóvá teszi az adott művet, de ugyanakkor van annyira érdekes és dögös, hogy azt én hallani szeretném. És itt irtó dögös riffek vannak, de még mennyire hogy vannak. A Rocking crash heroban előadott szóló hallatán pedig csak egy hatalmas hüvelykujjat tudok mutatni a banda irányába.
A több mint 16 perces dalszörnyeteg, a Solarium személyében egy részekre bontható, pszichedeliával játszadozó monstrumot kapunk. És itt volt az első olyan érzésem, hogy egy kicsit előbb is a végéhez érkezhettek volna a jam sessionnek a fiúk. Az 55 perces játékidő egyáltalán nem tűnik vészesnek, de egy 10 percet én levágtam volna a játékidejéből, ami egy koncentráltabb és velősebb pakkot eredményezhetett volna. Azonban tisztában vagyok vele, hogy itt az egymásra hangolódás diktálja azt, hogy milyen hosszúak lesznek a végén az előadások. Ugyanis ezek inkább előadásoknak tekinthetők, mintsem kőbe vésett kottáknak, amiknek mindig ugyanazon a helyen kell elhelyezkedniük a violinkulcsok között. Épp ezért sem fogom őket annyira megróni emiatt, mert alapjáraton egy nagyon élvezetes és igényes lemez lett a Domadora albuma. Igazi múltidézés ez, ami nem akar feltalálni semmi forradalmit, csupán szórakoztatni a hallgatót. A legnagyobb erősségét pedig még nem is említettem: szinte érezni, hogy a zenészek legalább annyira élvezik az alkotását a lemeznek, mint mi a hallgatását. Ez pedig egy hatalmas erény és voltaképpen az örömzenélés lényege is egyben. Ha te jól érzed magad a felvételek alatt, akkor a hangfalak előtt is ragadóssá válik ez az érzés.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Ebben a zenében annyi improvizatív dolog van, hogy megér egy csendes, ülős estét. 🙂
Nálam is magányos estéken működik legjobban a zene. Plusz egy pohár itóka. 🙂