Nagyon sajnálom, hogy a svéd Dream Evil gyakorlatilag csak egy hobbibandaként működik, mert a heavy/power metal berkein belül olyan minőséget képviselnek, amit kevesen. Az 1999-ben alakult zenekar pont a fentebb említett dolog miatt nem is túl termékeny, ez mindössze a hetedik nagylemezük. 2002-ben jött ki a debüt Dragonslayer, amin már olyan remek slágerek kaptak helyet, mint a Chasing the Dragon vagy az In Flames You Burn. Számomra a banda első négy albuma – a 2006-os Uniteddel bezárólag egységes minőséget képvisel; közülük is valamelyest kiemelkedik a több mint 20 éve megjelent The Book of Heavy Metal elnevezésű harmadik korong – aminek a címadó dala mindmáig egy akkora heavy metal himnusz, hogy csak na (és nem utolsósorban a klipje is brutál jó). Olyan tagok nincsenek már a bandában – bánatomra –, mint az egyik alapító gitáros Gus G. és az alapító dobos Snowy Shaw (mindketten a harmadik, The Book of Heavy Metal lemez után szálltak ki a bandából).
![](https://storage.googleapis.com/femforgacs-wp/2024/06/29521282-dream-evil-band.jpg)
Mind a négy lemezről elmondható, hogy sokkal több rajta a remek dal – itt-ott megtoldva egy-két „töltelékkel”, ha lehet így fogalmazni. Aztán az ötödik, In the Night (2010) album már valamelyest kevésbé lett jó, ami után jött is egy hosszabb szünet és majd csak 2017-ben jött ki a hatodik, stílusosan Six névre keresztelt hatodik sorlemez – ám ez még annyira sem töltötte be a várakozás hatására megnövekedett elvárásokat. Sajnos elég közepes lett a Six, melyen már megfordult a „töltelék” és zseni dalok aránya. Ezek után jött egy újabb hét éves kihagyás, ám idén július 26-án, a Century Media Records gondozásában végre megjelent a tagság hetedik albuma, a Metal Gods.
Már az első, címadó dal megjelenésekor éreztem, hogy ez megint egy legalább jó albumnak ígérkezik és nagyon örülök, hogy a bandának sikerült visszatalálni a „régi” útra ezzel a remek lemezzel. Az albumcím alapján kíváncsi voltam, hogy mit is értenek a Metal Gods alatt – amire a címadó dal meg is adja a választ: ötletes dalszövegét mosollyal az arcomon hallgatom végig minden alkalommal. Érdemes a dalszöveget is nézni/olvasni közben, ha valaki nem tud olyan jól angolul, mert ez egy tökéletes tisztelgés a heavy metal nagyjai, legendái, istenei előtt. Ez is és a második, Chosen Force is teljes mértékben visszahozza az első két-három lemez hangulatát, imádom minden percét. Utóbbiban olyan refrén van, hogy élvezet hallgatni. Aztán érkezik két pörgősebb, menetelősebb szám a The Tyrant Dies at Dawn és a Lightning Strikes személyében, amik egyből headbangelésre késztetik a hallgatót. A vokálokkal megtámogatott ének nagyon jó ötlet, remekül ráerősít a már amúgy is nagyon jó Niklas teljesítményére.
A Fight in the Nightról is csak azt tudom mondani, hogy tökéletes heavy metal esszencia, rendkívül vaskos gitárokkal és egy zseniálisan együtt énekelhető refrénnel – minden pillanata kincs (akárcsak a végtelenül poénosra és szórakoztatóra készült klipnek). A Masters of Arms-ban sem kell semmi nagy megfejtést keresni, csak átadni magad a középtempós, bólogatásra késztető, nagybetűs heavy metalnak. Itt már a hatodik számnál járunk a tízből és gyakorlatilag még nem volt egy rossz vagy gyenge nóta sem. Már vártam, hogy hol, mikor következik a „kötelező” ballada vagy lassú szám, de (szerencsére) hiába – a Born in Hell is a pörgős, menetelős, gyors számok garmadáját erősíti, méghozzá igencsak jól. Mindig is imádtam a vokállal támogatott refréneket – minden bandának jól állnak ezek (akár lemezen, akár élőben, koncerten is). A maradék három szám sem lassú vagy ballada, így elmondhatjuk, hogy Niklasék erre a lemezre nem írtak echte balladát, csak középtempós számokat: az Insane és a szintén erős Night Stalker is inkább ilyenek, mintsem gyorsak, darálósak. A záró, Y.A.N.A. (amiről a dalszövegből kiderül, hogy a „You Are Nothing at All” rövidítése) a „leglassabb” nóta és talán a legkevésbé jó az egész korongon. Igaz, Niklas teljesítményére itt sem lehet semmilyen panaszunk.
A banda tagjainak teljesítményéről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni – zeneileg belekötni a lemezbe nem. Niklas Isfeldt mindig is egy fantasztikus énekes volt (a stíluson belül egyértelműen az egyik legjobb) és ez mindmáig semmit sem változott. Hihetetlen, hogy lassan 60 évesen is gyakorlatilag ugyanazt a teljesítményt nyújtja, mint 20-25 évvel ezelőtt. Magasai ugyanolyan komolyak, mint régen, dinamikus, dallamos éneklése a legjobbak között van. Fredrik Nordström és Mark Black gitárosok ízléses, akár egyéni-, akár iker gitárszólói bitangerősen szólalnak meg – köszönhető ez előbbi producerelésének, masterelésének és keverésének, mert mindent Nordström saját stúdiójában vesznek fel, rögzítenek, az utómunkák ott folynak, stb. Az ugyancsak a kezdetek óta a bandában lévő Peter Stalfors basszeros magabiztos és tűpontos teljesítményt nyújt. Én sajnálom, hogy már nem Pat Power dobossal készült a korong, de az új dobos, Sören Fardvik is remekül teljesít. A hangzás bitang erős, ahogy annak lennie kell. A borító egyszerű, nem valami szép vagy esztétikus, ám ez legyen a legnagyobb bajunk.
A banda nem koncertezik sokat, de azért voltak, vannak turnéik, bulijaik. Magyarországon sajnos még sosem jártak – ők is azon együttesek táborát erősítik, hogy ha látni szeretném őket élőben, akkor nagy valószínűséggel majd utaznom kell. Pedig nagyon szeretném, mert nehogy úgy döntsenek valamikor egyik pillanatról a másikra, hogy befejezik a pályafutásukat vagy felhagynak a koncertezéssel. Vétek lenne őket kihagyni élőben – ahogy az a Gold Medal in Metal (2008) DVD-jén található koncertből is látható, hallható. Remélhetőleg lesz rá alkalmam és lehetőségem. Mindenkinek ajánlom a bandát, aki szereti a minőségi heavy/power metalt.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.