Emlékekké változtatta álmainkat a Dreamwake új albumával, ami bár áhítozik a VHS-kazetták zajáért, kifogástalan hangminőséggel mesél el egy kissé sablonos történetet. Már a cím: The Lost Years, felébreszti bennünk a nosztalgiát valami iránt, amit talán sosem tapasztaltunk meg, ahogy maguk az alkotók sem. A zene aztán elragad minket, hogy egy alternatív múltba kalauzoljon, és ott is hagyjon – a végefelé már szabadulni akarunk tőle, mert hiányzik a mindennapi életünk.
Vannak előadók, akiket akkor keresünk fel, amikor teljesen ugyanazt akarjuk hallgatni egy ideig, hogy aztán amikor megunjuk, kikapcsoljuk vagy átváltsunk valami másra. Nekem ilyen a STIM nevű hyperpop duó, akik valamilyen oknál fogva soha nem adnak ki albumot, de folyamatosan dobálják ki a single-öket. Bár különböznek annyira a számok, hogy fel lehessen ismerni őket, gyakorlatilag mind ugyanazt az élményt nyújtják. A connecticuti wavecore zenekar stratégiája nagyjából abban különbözik ettől, hogy ők csinálnak lemezeket, tehát nem kell egyesével berakni a műsorba a számokat, elég elindítani a legújabb megjelenést.
A 2022-es Virtual Reality már egyből egy poliritmikus témával indult, csak kilenc számból állt, és szinte mindnek volt valami egyedi jellegzetessége. Az új albumon viszont már tizenkét tracken át követjük a Dreamwake-et a múltba, még dominánsabb lett a synthwave-vonal és kicsit kevésbé zúzósak a témák. Azt el kell ismerni, hogy a 2025-ös lemez kezdete telitalálat. A Stargazer intrója tényleg elvarázsol, kézen fog és lassan behúz egy poszterekkel teli régi szobába. Majd az ablakhoz siet, hogy megmutassa a naplementét, amit meg sem próbálunk lefotózni, mert tudjuk, hogy meglehetősen giccsesen festene.
Aztán indul a riffparádé, és elég hamar rá lehet jönni, hogy bármelyik számot hallgatjuk meg elsőnek, nagyon különlegesnek tűnik, de ha már hallottuk az összeset, akkor egyik sem. Nekem is csak azért van elképzelésem arról, hogy melyik dal hasonlít melyikre, mert a lemez megjelenése előtt már hallottam a single-öket.
Nincs is értelme kedvenceket kiemelni, mert mindegyik dal pontosan ugyanolyan jó. Dave Pazik jól összerakta a riffeket hol dallamos, hol djentes témákból, Andrew Popolizio kiemeli őket a dobokkal, Kevin Jacques basszusa mélyen csattog, Bobby Nabors refrénjei fülbemászóak, és a torzított vokáljai is rendben vannak. Jesse Molloy szaxofonista pedig nyilvánvalóan mestere a hangszerének, ami a mai trendekkel szemben nemcsak egy szekció erejéig csatlakozik be, hanem szerves része a daloknak.
Ez mind nagy teljesítmény, de önmagában nem elég, és igen nagy kihívást is jelent ennyi különféle réteg összefésülése. A zenekar kreatívan és profin állt a feladathoz, és itt nem elhanyagolandó Steve Perrino kiváló produceri munkája sem, amelynek köszönhetően a különböző elemekből egy jól működő egység lett. Csak sajnos az egységesség egy idő után monotonná válik, ami a kifejezetten technikásnak szánt műfajok esetében nem erény. A dallamvilág a legtöbb számban hasonló, a szaxofontémák mintha ismétlődnének, a címek klisések, és – függetlenül attól, hogy miről szólnak – megfogalmazásukban a szövegek is.
A Dreamwake egyelőre megteheti, hogy nem újít, hanem egy bevált formulát követ, hiszen rajtuk kívül nem sokan keverik ilyen mesterien a metalcore és a synthwave elemeit. Két utat látok a zenekar előtt: rájönnek, hogy megalkották a stílusuk alapját, amire már lehet építkezni, amit lehet néhol visszabontogatni, hogy új ötleteket építsenek be. Vagy jön egy kreatívabb, bátrabb és izgalmasabb új belépő, aki letaszítja őket a trónról, sőt inkább csak fellép, mert üresen hagyták. Mindezt félretéve vizsgálhatjuk az albumot egy teljesen más szempontból is, ha elfogadjuk, hogy a Dreamwake hangulatzene. Ezúttal valószínűleg nem az volt cél, hogy egy újszerű történetet meséljenek el vagy kísérletezzenek a hangzással és feszegessék a stílus határait. Sokkal inkább az, hogy visszarepítsenek minket a ‘80-as évekbe. Jobban mondva a ‘80-as évek iránt érzett nosztalgiába, amit amúgy általában azok követnek, akik nem is éltek akkor. Ez sem újkeletű dolog: a korszak romantizálásában olyan meghatározó alkotások is szerepet játszottak, mint a Stranger Things, a GTA: Vice City, a Ready Player One, vagy mondjuk a Black Mirror San Junipero című epizódja. Akár meg lehet említeni a Vissza a jövőbe-filmeket is, amelyek tényleg ebben az időszakban születtek, de máig népszerűek.
A Dreamwake csak folytatta a hype-ot, persze ezzel nem állítom, hogy a rajongásuk ne lenne autentikus. Nem mellesleg a ’70-es és ’80-as éveknek számos zenei újítást köszönhetünk: megjelentek az első hordozható zenelejátszók, a VHS-kazetták, a digitális szintetizátorok, kialakult a disco-kultúra. Ekkor kezdtek formálódni a synthwave műfaj alapjai, és a rockzenészek is egyre bátrabban nyúltak az elektronikus elemekhez.
Szóval érthető a fiatal négyes múltba vágyódása, és egyben az egyszerű, de álmodozós hangulatú címek is értelmet nyernek: a cél pont az, hogy ismerősek legyenek. Ez egyfajta otthonosságot kelt, nosztalgiát ébreszt a hallgatóban, egyben eszképizmust is jelent, mivel időben távolra kalauzol. És aki a hétköznapokból kiszakadva, időtlenül ebben a hangulatban akar létezni, annak egy éles váltás nemcsak meglepő, kizökkentő is lenne. Ebből a szempontból még hasznos is a monotonitás – és ha tényleg elragad ez a hangulat, akkor talán még egy óra sem sok belőle.
Hiába tekinthető tehát a Virtual Realityhez képest szakmai visszalépésnek a majdnem kétszer olyan hosszú The Lost Years, ettől függetlenül egy minőségi komfortalbum lehet azok számára, akik még nem hallottak hasonlót.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
