Eljött az a nap, amit már úgy gondoltam talán sosem fog. Imák ősi istenségekhez és digitalizált démonoknak áldozott hisztérikus életek árán, de Október 30.-án megérkezett egy lemez. Egy olyan Thou lemez, amin nem csak feldolgozás dalok vannak! Jó, picit azért sarkítok, mert Áprilisban volt egy The Body-val közös live lemez, ami a 2018-as Roadburn Festival-on felvett set-et tartalmazza. Viszont, azért a 2018-as három EP egy LP után, én kicsit lassúnak éreztem a tempót. Na, de sebaj itt az új lemez, ami már eleve különleges, hiszen egy kollaborációs anyag lett a folkos/post-rock-os dalszerző Emma Ruth Rundle-el. Ami egyébként szintén egy Roadburn Festival-os közös koncert fizikai manifesztációja.
A lemez már eleve azért különleges, mert a két fél közel sem hasonló stílusban mozog. A közös pont itt most az attitűd. Sokszor mondom, hogy számomra jelenleg, az amerikai underground szentháromsága a Full of Hell, a The Body és a Thou. A hozzáállás amit képviselnek a művészethez szerintem példa értékű, az extrém zenék határainak feszegetése, új terepek felfedezése, mindezt egy igazi kompromisszum mentes, DIY, punk mentalitással. Ha így nézzük, akkor viszont Emma sincs már olyan messze a Thou világától, még ha nem is teljesen ugyan az.
Szóval adott két különböző zenei világ, viszont hasonló érzelmekkel és attitűddel. Ennek az eredménye lett, a mocsok és a szépség egy nagyon érdekes keveréke. Emma hangja szinte bele simul, a Thou súlyos és letaglózó dallamaiba. Viszont amikor Bryan károgása is csatlakozik és hol egymásnak válaszolgatva, hol pedig egymásra építve alkotnak meg, egy fajta szépség és a szörnyeteg felállást. Ez a kettősség,pedig zeneileg is tapasztalható. Hiszen a súlyos málházásokat nem egyszer váltják, az Emma világát idéző lágy dallamok. Viszont az egyértelmű kiállásokon kívül is, a dallamok kezelésében is észrevehető az a lágyabb, nőiesebb módszer ami nem teljesen a Thou sajátja, noha tudjuk jól, hogy kísérleteztek már minden félével. Hiszen a 2018-ban kiadott anyagokból is, mind más és más. Egyszerre van jelen súlyos doom/sludge és a 90-es évek alt-rock megoldásai is. Az egész lemez hihetetlenül dallamos és melankolikus. Mentális traumák, egzisztenciális krízis, expresszionista tánc, csupa nyalánkság ami mindkét félnek ismerős terep, témák szempontjából. Mégis sikerült egy érzelmekkel átitatott, ismerős, de mégis új, közös világot megnyitniuk. Hipnotikus dalszerkezetek, lassan építkező katarzis, ami elpusztítja a védtelen hallgatót, ha túlságosan bele feledkezik.
Ez akár lehetett volna egy megúszós, csak Thou női énekkel anyag is, de az csak a saját maguk és a művészetük arcon köpése lett volna, mindkét oldalról.. Két félből lett egy új egész, mint egy egészséges házasság. Viszont ez a házasság, minden érzelmi és zenei súlyossága ellenére is a Thou eddigi leghallgató barátabb és legfogyaszthatóbb anyaga lett. Emma eddig is az volt, aki lágy zenét játszott kemény arcoknak, hát most kicsit keményebbet játszik.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.