A bordeaux-i Empyreal Vault azonos című lemeze ugyan még 2019-ben jelent meg, azonban a CD verzió csak a közelmúltban került hozzám. A fiatal négyes a 2010-es évek egyik underground szinten legnépszerűbb műfajában, az ún. technical deathcore-ban utazik. A kifejezés láttán lelki szemeim előtt kivarrt nyakú, fültágítós, S-es pólót viselő, cingár fiatalemberek képe rajzolódik ki, akik ingerülten kiabálnak és olyan zenét vezetnek elő, amiben nehéz bármiféle kapaszkodót találnom. Az a fránya előítélet… A francia csapat esetében a promo képre nézve a külsőségek egy része stimmel, a zenei rész azonban szerencsére nem teljesen. A borítókép a kelta szertartással (vagy valami hasonlóval) eleve jót ígért, bizakodásra adott okot, hogy a mérleg nyelve nem a core irányába fog elbillenni. A formáció mögött a bandahalmozó Sylvestre „Sylv” Alexandre gitáros áll, aki a hasonló műfajban mozgó Exocrine két tagjával, Sylvain Octor-Perez hathúrossal és Jordy Besse basszer/énekessel lépett szövetségre. A csapat személyi állománya Pierre-Jean Paoli dobossal lett teljes.
A más zenekarokban szerzett tapasztalatok birtokában minden előzmény nélkül jelent meg az Empyreal Vault debütálása a francia Great Dane Records istállójánál. A bő félórás lemez nyolc plusz egy dala (szerintem) technikás death metal definícióval illethető, árnyalatnyi core-os beütéssel. Az Into the Forest introt követő első dal, a Deathbringer négy perce egy forrongó technikai bemutató, mely folyamatosan új utakat tör, a hallgató pedig csak kapkodja a fejét a váratlan váltások hallatán. A mély hörgésekkel megpakolt Nemeless and Evil szintén egy nehéz darab, de mégis egyenesebb vonalvezetésűnek érzem, mint az előző szerzeményt. A technikás gitárjáték, melyet szólókkal megkoronázva elővezetnek a Children Of Bodom világát idézi. A The Ritual-ban feltűnik a ’90-es évek groove centrikus megközelítése is, de a hangsúly továbbra is a nyakatekert zenei alapokon van. A dal vége felé elektronikus hangminták is helyet kaptak, a szerzemény végül szinte észrevétlenül megy át a következő Astral Wound-ba. A Forgotten Titan újfent stíluskavalkád, malacvisítással, többkörös neoklasszikus szólótekervényekkel, tempóváltásokkal, illetve egy rövid thrashes kalapálással tetézve az addigiakat. A The Rain egy instrumentalizmusba torkolló ambientes hangulattéma, a két záró tétel pedig az előzmények tükrében már nem okozhat igazi meglepetést. Az Obscurity and Silence és az I am the Void esetében feltehetően nem járok tévúton, ha a korai Gojira irányában keresgélem a sarokköveket.
A franciák mindent beledobáltak a fazékba, amit extrém zene címszó alatt találtak, a végeredmény pedig ennek megfelelően alakult. Nehezen emészthető, de emlékezetes ízekkel. Akinek van ideje felgöngyölíteni az összekuszált szálakat, tartalmasan eltöltheti az idejét az Empyreal Vault bemutatkozásával.
(Andris)
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.