Sajnos jó ideje megjelent már az Ensiferum kilencedik sorlemeze – tavaly december óta a vázlataim között is van, ám ezidáig nem sikerült írnom róla. De ami késik, nem múlik. Mindig is szerettem a finn hordát, az első két lemez (Ensiferum – 2001 és Iron – 2004), még Jari Mäenpää-val a vokáloknál szinte hibátlan epikus folk/power metalt rakott le az asztalra olyan klasszikusokkal, mint a Guardians of Fate, Hero in a Dream, Treacherous Gods, Iron, Into Battle, Lai Lai Hei vagy éppen a Slayer of Light. Aztán Jari kivált a saját maga által alapított bandából és megalapította a Wintersunt – amivel kaptunk egy másik bitang erős csapatot, hasonló stílusban. Helyére a Norther akkori énekese, Petri Lindroos érkezett, akivel a 2007-es Victory Songs albummal tértek vissza – valamint az előtte érkező Dragonheads EP-vel (2006). Már az EP-ből is látszott, hallatszott, hogy legalább olyan jó dalokkal folytatódik tovább az Ensiferum története, mint korábban, a Victory Songs lemez pedig számomra még az első kettőt is überelte, szinte elejétől a végéig hibátlan.
Már akkor gondoltam, hogy ezt a hármast nagyon nehéz lesz még csak megközelíteni is – nem is nagyon sikerült az utána jövő korongokkal, melyek elég hektikusak voltak a dalokat tekintve: míg a From Afar és a One Man Army még többségében jó volt, addig az Unsung Heroes és a Two Paths kevésbé. Persze, mindegyiken vannak remek szerzemények, de az első három lemezt nem tudták még csak megközelíteni sem, sőt, hangulatilag is kezdett valami elveszni, kifogyni a banda zenéjéből. Aztán a 2020-as Thalassic lemezzel visszataláltak a helyes útra és sikerült egy többségében újra remek dalokkal telepakolt anyagot letenni az asztalra – és már ott megfigyelhető volt, hogy a 2020-ban csatlakozott Pekka Montin szintijátékai és főleg nagyon szép, zseniális tiszta vokálja szerencsére több teret kapott –, ami a Winter Stormra pedig hatványozottan igaz.
Mert hogy véleményem szerint egy Ensiferum-rajongó pont ezt várja el Petriéktől, amit ezen a lemezen is kapunk: a szokásos, nagyon szép instrumentális intro után a Winter Storm Vigilantes egy hibátlan, kellően epikus, ugyanakkor tempós, melodikus, remek dallamokkal operáló, bitang erős Ensiferum nóta. Petri károgását tökéletesen egészíti ki Pekka fantasztikus tiszta vokálja, éneklése. Hasonló a helyzet a harmadiknak érkező, középtempósabb Long Cold Winter of Sorrow and Strife számban is – szinte egyenlő arányban van benne tiszta ének és károgás, ami engem személy szerint egyáltalán nem zavar, amíg ilyen minőségben hallhatjuk. A következő Fatherland tipikus menetelős, pörgős, zúzós, ezerből is felismerhető, Ensiferum-nóta, melynek epikus, kórusokkal is megtámogatott refrénje teszi azt zseniálissá – egyből beragad az ember fülébe és elkezdi dúdolni, együtt énekelni a szöveget a bandával. A Scars in My Heart balladában Madeleine Liljestam (Eleine) gyönyörű hangját hallgathatjuk, ahogy előadja ezt a rendkívül szép nótát.
Az anyag utolsó felét kicsit másképp építették fel Markusék, mint eddig – nevezetesen, hogy most nem az utolsó helyet kapta a leghosszabb, legepikusabb tétel, hanem nyolcadikként érkezik a From Order to Chaos a maga majd’ 9 percével, ami szintén rövidebb, mint voltak már korábban ezek a dalok. Ettől függetlenül persze egy remek nótával van dolgunk, viszont utána még jön egy rövid átvezetés és az utolsó, bombasztikus Victorious, mely gyakorlatilag kirobbanó formában zárja le a 10 dalos albumot. Nem szokványos megoldás ez tőlük, de abszolút működik és örülök, hogy ebben is változtattak kicsit az eddig megszokottakhoz képest.
A zenekarban már csak Markus Toivonen gitáros, vokalista, dalszerző az egyetlen alapító tag, ám nagyon jól összeszokott társaságról beszélhetünk, amit abszolút hallatszódik – igaz, a néhány éve érkezett Pekka mellett a többiek mind 2004 és 2005 óta a banda tagjai már. Megmondom őszintén, hogy anno kicsit tartottam attól, hogy Jari helyére nem sikerül hasonló kaliberű károgós énekest találnia a bandának és mivel ő is dalszerző volt, nem fog sikerülni olyan jó dalokat írni, mint az első két lemezre, de erre már a Victory Songs-nál rácáfoltak és azt gondolom, hogy Petri Lindroos kiváló és méltó utódja lett Jarinak. Sami Hinkka basszusgitáros igazi showman a koncerteken, valamint ő is kiveszi a részét a dalszerzésből. Pekkáról már beszéltem, Janne Parviainen dobos pedig 52 éves létére olyan szinten nyomja a talpalávalót, ami minimum megsüvegelendő.
A korong egy konceptalbum, melynek alapja egy, Sami Hinkka basszusgitáros által kitalált fantasy történet, amit ő „epikus folk musical”nek is hívott nem egy interjúban. A sztori a Virrasztók (Vigilantes) és az Északi Nép (North Folk) harcáról szól. Ennek megfelelően készítette el a továbbra is csodálatos borítót, szövegkönyvet Havancsák Gyula, akinek a munkáját most is csak dicsérni lehet. A lemez hangzása tökéletes, erőteljes, minden hangszer a helyén van kezelve – Jens Bogren, Janne Joutsenniemi és Tero Kinnunen profi munkát végeztek.
Élőben is többször láttam már az Ensiferumot és mindig meggyőztek, legutóbb idén február 8-án, a Paganfest számomra legjobb buliját adták a részt vevő bandák közül. Sodró lendület, élvezetes, lemezminőségű játék és koncerten is bitang erősek – azt viszont sajnálom, hogy anno Jarival nem láttam őket. A Winter Storm követi a Thalassic útját és egy, még nála is jobb lemezt sikerült készítenie az Ensiferumnak, ami az első három korongtól csak egy hajszálnyival marad el szinte minden tekintetben.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
