Ebben az évben annyi elemi erővel dübörgő-sodró thrash lemez jelent meg, hogy nehéz kiválasztani az év legjobbját. Persze az ízlés szubjektív, és mit tagadjuk, kötődhetünk érzelmileg is egy-egy bandához. A társadalmi attitűd pedig újracsak személyes hozzáállás kérdése, így lehet, hogy akad, akinek eleve nem tetszik egy lemez politikussága. Engem ezzel kapott el érzelmileg (is) idén az Evildead. Fura mód, az 1986-ban alakult Bay Area-thrasht játszó bandát nem kedveltem korábban, miközben legalább egy tucat kortársát hallgattam-hallgatom nap, mint nap. Két elődjét, az Abbatoirt és az Agent Steelt pedig különösen szerettem, gyűjtöttem is. Lemezeik alapművek a színtéren és ma első nyomatban meglehetősen borsos áron szerezhetők be. Jegyezzük meg, hogy az Evildead ’95-től 2010-ig nem létezett (ha a tagok nem is pihentek). Evildead néven és stílusban három LP-t adtak ki, ez a 3. lemez huszonkilenc (igen, 29) év után követte az elődjét.
némi effektel a lemez belső borítóján látható
A banda a működése alatti szakaszokban is átesett tagcseréken, de a jelen felállásban a ritmusszekció (dob-basszus) és a két gitáros az első éra egyik stabil felállása volt (három alapító játszik együtt), ráadásul 2018 óta az első énekesükkel kiegészülve cséplik a dobhártyát. A csapat jelen felállása: Juan Garcia – gitár (a Body Count-ban is), Phil Flores – ének, Rob Alaniz – dobok, Albert Gonzalez – gitár, Karlos Medina – basszus.
Az Evildead – Unites States of Anarchy c. 2020-as lemeze egy telitalálat, hangzását tekintve pedig inkább bombatalálat. Tavaly és ebben az évben is számos cikket olvastam a magyar és külföldi rock-metal zenei sajtóban, ahol a társadalmi állapotokra érzékeny amerikai (többek közt) thrash zenészek kifejezik elégedetlenségüket az atombombát (de legalábbis gyújtóbombákat) akár twitteren át is működtetni képes elnökükről, aki a csapatával – lássuk be – a világ sorsa alakulásának egyik meghatározója. Ráadásul ő a demokráciájuk lényegét tekintve sokkal nyilvánosabban működik, mint mondjuk… egy orosz, maradjunk ennél a példánál. Miért érdemes ezt említenem? Mert ezek a thrash veteránok olyan fickók, akik a kétpólusú világban nőttek fel, a nukleáris tél fenyegetésének idejében énekeltek egészen hasonló problémákról ~30-35 éve is, mint most az Evildead legfrissebb lemezén.
Ám, amikor pl. az Agent Steel kissé hátrébb tolta félelmét az idegen lények általi befolyásolásról és sok társával együtt (Flotsam & Jetsam, Exodus, Testament…) feszítő társadalmi problémákról is énekelt, még akkor sem ilyen direkt és nyugtalanító szövegekkel öntötték formába a valóságot. Most is ugyanaz a kellemetlen érzés járja át a gondolataikat (ami egyben a miénk is), hogy mennyire nincs hatásuk a saját világuk alakulására. Mintha néhány idióta önkényes és hirtelen, vagy kimódoltan gonosz döntése határozná meg a létüket, vagy nem-létüket. Néhány évtizeddel korábban még döbbenten ámultam volna a borító bemutatta jeleneten, pont úgy, ahogy a Queensrÿche Revolution Calling-ja idején tettem a videoklipet nézve (’87-’88), vagy később a ’92-es Los Angeles-i zavargások képei felett. És hihetném, hogy ez a világ távol van tőlünk. De ma tudom, milyen közeli a feszültség, ami a híradásokon és a közösségi médián keresztül másodpercre pontosan exportálható egyik távoli helyről a másikra, csak éppen szélességi és hosszúsági fokokra szabott üzenettel.
Hát ezért megdöbbentő és nyugtalanító a Black Lives Matter mozgalom hátán előtört feketeruhás anarchisták látványa a borítón, előtérben egy álarc nélküli, eszelősen vigyorgó feketével (azaz afro-amerikaival), kezében molotovkoktéllal. Keverednek az alakok, a vélt/valós jók és rosszak, a rend, a rendetlenség és a rend oszlató őrsége. Ijesztő, ez ugyanis nem a Motörhead Bomber-e (ami persze a maga helyén és idején találó kép volt), hanem a valóság jelenik meg egy rendkívül részletgazdag festményen, a tokban pedig egy alaposan átgondolt korongon ugyanez hallható. A lemez első dala máris egy állásfoglalás: „minden negyedik évben a gonosz felemelkedése / propaganda, csalás, árulás / minden negyedik évben a gonosz felemelkedése / a dollár hatalma és nem a miénk, embereké” (The Descending). Hát most elfogyott a türelem, az biztos. Erről és a hatalommániáról szól az isten szava (Word of God) és a napóleon-komplexus (Napoleon Complex) is. Mindkettő erős kifejezésekkel (lám, folyamatos trágárság nélkül is lehet!) írja le az általános érvényű, az embereket intő tízparancsolati szavak kiforgatását, illetve nyersen, egyenesen visszaüzen a pénzhegyük tetején császárokat játszó „skizofrén hatalomőrülteknek”, akik a maguk gyűlölködését másokra szabadítva „együtt halnak majd velünk, a saját pusztításukban”, amikor „óceántól a másik csillogó óceánig felperzseljük dühödt földedet”. A negyedik dal már egy elementáris környezetvédelmi állásfoglalás az önsorsrontó ember okozta károkról a természeti és épített környezetünkben (Greenhouse).
A dal szemléletesen írja le, ahogy „politikus írja alá a számlát, miközben tudatlan az embert illetően, akit megöl”. Az első négy dalba foglalt témák végigkísérik az egész korongot. Megszólalnak a magukért kiállni akaró félrevezetettek szerepében (Without a Cause), zenélnek arról, hogy valójában nincs különbség: mindenki ugyanazon a világon szenvedi meg a maga módján az egyenlőtlenséget, a rosszat és néha a jót is (No Difference). Durva reszeléssel és dallamos játékkal pörgünk át a következő nótákon: egy rendhagyó imán (Blasphemy Divine), majd csatadalon (War Dance). Ez utóbbiról nem tudjuk eldönteni, hogy a feketeruhás anarchista, vagy egy korábbi békés, mára felindult tüntető áll szemben a hatalom (vagy rendfenntartás) rátörő képviselőivel – de képiesen írja le a jelenetet és a valószínűsíthető érzéseket. A lemezt záró Seed of Doubt (a kétely csírája) számomra a lemez kiemelkedő dala. Mintha Orwell 1984-e után játszódna egy elbukott rezsim romjain. Persze igen, ott játszódik, a jelenben, amikor néhány elbukott rezsim leomlott falain új hatalmak új falai épülnek információs kontrollal a társadalom felett. De az „elme kontrollja” nem működik, mert a „birkák végre ébrednek és a vakok látnak már”, mire a „szabad média elülteti a kétely magvait”. Mármint az Anarchikus Egyesült Államokban.
Az Evildead friss lemezén jellegzetesen reszelős, sokszor dallamos Bay Area-tharsh az oldalági zenekarok (kevéssé a Body Count, mint inkább pl. az Agent Steel új 2000-es évekbeli korszaka), speed/thrash-projektjeik korszerű hangzásával jól kevert dallamokból gyúrt, ötletes zene hallható. Az ének, mondhatom, hogy jellegzetes. Bár nekem elsőre kissé szavalósan tompának tűnt, másodszori hallgatástól már kifejezőnek találtam. A szöveg jól kivehető, így teljesen együtt élvezhető a zene és a mondanivaló egysége. Pattogó, egymásnak feszülő basszus és dob, mély lábdobbal és csilingelő cin hangzással. Egy-egy dalban gőzmozdony szerűen dübörög a dob, aztán szellős pattogásba vált (Napoleon Complex). A basszus sokszor úgy vált feszes magas hangfekvésbe, mint az Among the Living-en. Felette többször rövidke párhuzamos szóló hallatszik, amolyan sorlezárásként, mielőtt a kidolgozott, dallamos, aztán Kerry King-es visításba forduló gitár zeng. Aki szereti az Exodust, a Slayert és (az ugyan nem Bay Area-beli) Anthrax-et (őket többször is megidézik, legjobban a Greenhouse-ban), nem fog csalódni az Evildead legújabb lemezét hallgatva.
Jó szórakozást és boldogabb új évet kíván az Evildead!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.